A Hírlapíró Szótlan Tizedes Philosophikus Komáromi Körképe

Halloween vigíliáján hajoltak össze újfent a szlovmagy bloggerek. A tetthely ezúttal a fővárosi Budvar Pub volt.

A jelenlévők a kormány, a közállapotok, az MKP, a Híd, valamint a felvidéki magyar közéleti restség és hülyeség szidalmazása után a következőkben egyeztek meg:

1. Felvidéki magyarnak lenni cool. Tegyünk érte, hogy ezt mások is így lássák! Dolgozzunk a felvidéki és a regionális identitás kialakításán, mert ezek egyelőre hiánycikknek számítanak.

2. Arányaiban szemlélve kevés a szlovmagy polblog. Mivel a bloggergyártás - bár kellemes, de - nagyon időigényes folyamat, nem errefelé vezet az út. Írjon mindenki sok jó posztot! Kövessük figyelemmel a megyei választásokat is!

3. Kövessük Tizedes kollégát abban, ami neki már van, a többieknek meg még nincs!

4. Éljünk környezettudatosan, és használjunk szabad szoftvereket. Most jelent meg az Ubuntu Linux új verziója.

5. Igen a megbékélésre, nem az erről szóló pártmaszlagokra!

A tudatmódosító szerek fogyasztásával egybekötött rendezvény résztvevői a következő blogok szerzői voltak (az ülésrend szerint):

Philosophus Naplója, Komáromi blog, Tizedes, A hírlapíró és a halál, Körkép, Szótlan Szemtanú

Egy jó szakember

Minek a mentelmi jog? Pláne egy jó szakembernek? Aki mégcsak nem is képviselő. Mert nem lehet az, ezt már 2000-ben tudatták vele. Vagy mégiscsak honatya lenne?

Az a piszkos immunitás. Ezúttal egy bizonyos smeres képviselőt ért utol a sors, aki egy cigánylánnyal akart csintalankodni, amiért a csaj fickója beütötte a képviselő úr autójának üvegét. Ő pedig ezért kissé inzultálta. Állítólag.
Ám mivel az illető azóta már képviselő lett, az ügyészség tehetetlen. A parlament ugyanis – amint az várható volt egy kormánypárti politikus esetében – nem függesztette fel az elvtárs mentelmi jogát. Az ügy mondhatni klasszikus darab, több tucat ehhez hasonlót láttunk már az elmúlt másfél évtizedben a szlovák törvényhozásban. Az ok, amiért ezt a bejegyzést idetosszantottam, egy korábbi Nové Slovo-interjú, mely a képviselő úr nevével kapcsolatban eszembe jutott. Vagyis a baloldali hetilap egyik beszélgetőestjén elhangzottak lejegyzése. 2000-ből. Akivel pedig beszélgettek, az Robert Fico akkori ellenzéki pártelnök, jelenlegi kormányfő. Az elvhű politikus.

„...Mondok egy ember, egy embert, aki csillagos egyesre teljesített. Jano Kvorka, aki eljött a pártalapító kongresszusra, elviselte a küldöttek lenéző tekinteteit és értesült arról, hogy soha semmilyen magas pártfunkciót nem tölthet be, nem lehet képviselő vagy miniszter. Pedig ő az egyik legjobb regionális koordinátor. Ha mindenki ilyen volna, a Smernek ma 30 százalékos támogatottsága lenne.“ (kiemelések tőlem, az eredeti megtalálható itt)


Megj.: a linkelt beszélgetés egy nagyszerű forrás. Aki türelmesen végigolvassa, az láthatja, mennyi mindenben változott meg azóta a kormányfő véleménye, s pont fordítva, mi mindent lehetett már akkor „kiolvasni“ belőle.

Elfelejtett (sohasem volt?) elvek

Az ember gyorsan felejt. A politikus is. A politikus is csak ember.

Koszovó felosztása dominóeffektussal járna – véli egy európai kis ország külügyminisztere. A kijelentés talán nem lenne ennyire meglepő, ha nem éppen Koszovó vezető diplomatájáról lenne szó. Hosszú éveken keresztül ugyanis éppen a koszovói albánok voltak azok, akik a „szent és sérthetetlen országhatárok“ és a „nemzeti szuverenitás“ megtörésének a zászlóvivői voltak. Céljukat pedig el is érték – az más dolog, hogy milyen eszközökkel. Mert hát az eszközökben a szerbek sem válogattak. Az eredmény ismert: Szerbia elvesztette Koszovót. Azt az egykori régiót, ma független államot, melynek 90 százaléka amúgy sem kívánt a szláv testvérek uralma alatt élni.
A koszovói függetlenedési folyamattal párhuzamosan pedig a régió északi részében élő szerbek is függetlenséget akartak, akarnak. Illetve azt mondják: ha ti elszakadhattok Szerbiától, miért visztek minket is az új államba, mi Szerbia része szeretnénk maradni. S ebben van valami ráció.
Egy elvhű koszovói elszakadáspártitól pedig mi sem lenne természetesebb, mint azt mondani: mi is menni akartunk, nem engedtek, küszködtünk, de sikerült. Ti is menni akartok, hát tessék, mi megértjük, ha mehetnéketek támadt.
Mondhatná ezt egy politikus, ha elvhű lenne. De olyanból viszonylag kevés van, pláne a Balkánon. Pedig ha már elvhűség nincs, legalább a ráció közbeszólhatna: jobb „megszabadulni“ az új államban élni nem akaró kisebbségtől, ezzel is jó pontokat szerezni a nemzetközi közösség előtt. Vagy legalább ezzel a lépéssel „kibizniszelni“ valamit a szerbeknél, normalizálni próbálni (a hangsúly a próbálni szócskán van) a kapcsolatokat.
Ez a hozzáállás kicsit emlékeztet az első világháború utáni (f)osztozkodáson nyertes államok politikájára: kisebbségként jogokat követeltünk, de többségként megadni azt a többségiből kisebbségivé válóknak már büdös.
Mint ahogy az elvhűség is.
Büdös.

Egy illúzióval kevesebb

Néha elég szépeket mondani és mosolyogni. Főként a választók vevők erre. De hogy a világ egyik legrangosabb díját odaítélő bizottságnak is elég legyen mindez, az már fölöttébb érdekes.

Ha a norvég ítészek azt kívánták elérni, hogy a Nobel-békedíjat végérvényesen gúny tárgyává tegyék, elérték céljukat. De feltehetően nem ez volt a vezérmotívumuk, amikor egy alig egy éve hivatalban lévő, gyakorlatilag még semmilyen eredményt felmutatni nem tudó – hacsak a „megmentő csomagok“ címszó alatt kidobott dollármilliárdokat nem számítjuk ide – elnöknek ítélték az egykor rangosnak számító díjat.
Igen, egykor rangosnak számítót. Ugyanis ha megnézzük, az utóbbi egy évtizedben ki mindenki részesült ebben az elismerésben, akkor láthatjuk, a mostani döntés nem egy egyszeri félrelépés, egy fura korszak kezdete, csak valaminek a legalja. 2001-ben a gittegyletként működő ENSZ és annak akkori feje, Kofi Annan kapta a díjat, egy évre rá a 20. század egyik legcsapnivalóbb teljesítményét nyújtó amerikai elnöke, Jimmy Carter (akinek tevékenysége utóda, Ronald Reagan történelemformáló, bátor és karakán politikai szerepvállalása és személyisége mellett valósággal eltörpül), 2005-ben egy másik gittegylet, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség és annak vezetője (akik soha egyik atomfegyverekkel fenyegető rendszernél sem tudtak semmit elérni) vihette haza a díjat, 2007-ben pedig a propagandista Al Gore és csapata, aki olyan vehemensen menti meg a környezetet, hogy közben a Southfork ranch-csal vetélkedő villája és autói annyi energiát zabálnak fel, mint fél Afrika. És ezek után jön egy államfő, aki a jelölések leadásának pillanatában még csak zsenge két hete volt hivatalában, a díj odaítéléséről szóló döntés pillanatában pedig nulla eredményt tudott felmutatni. A fentebb felsoroltak legalább hosszú éveken keresztül csinálták a nagy semmit, tehát nagyon tapintatos véleményezéssel rá lehetett fogni, hogy van mögöttük valami. Persze nem eredmény, de valami. Most még ennyi sem. Semmi.
Nobel-békedíjat kaphat elnök. Kaphat amerikai elnök is. Demokrata vagy republikánus, fehér vagy fekete, mindegy. De, kérem szépen, az eredmények alapján! A döntés viszont azt sejteti, valakik a politikai preferenciák alapján döntöttek, egy oldalt, nézetet, kezdeményezéseket támogatandó, nem pedig azért, mert a díjazott kezdeményezései, tettei láthatóan előbbre vitték volna a világot.
Barack Obama lehet, hogy eredményes elnök lesz. Legyen az! Lehet, hogy a nemzetközi diplomáciában és a konfliktusok megelőzésében is új korszakot fog nyitni. Nyisson! Lehet, hogy embermilliók életét fogja megmenteni tevékenységével. Mentse meg! Drukkolok neki hozzá, őszintén. Mint minden jó kezdeményezésnek. De hogy eddig ebből semmi sem jött össze – sőt, eddig úgy néz ki, nem is nagyon fog –, az is biztos. Most ez is elég volt a Nobel-díjhoz. Szomorú. Avagy: egy illúzióval kevesebb.

A közös többszörös

Híd–Smer együttműködés? MKP–Smer együttműködés? A Híd és az MKP ugyanazt a jelöltetet támogatja? Egy magyarral szemben? Megyei kis abszurdok.

Közelegnek a megyei választások, melyek általában a lehető legidétlenebb koalíciókat szokták „előhozni“ a pártokból. Az MKP ezúttal annyira vigyázott, nehogy akárhol is szóba álljon a Híddal, hogy végül az egyik legváratlanabb ponton találták meg a közös többszöröst. Egy HZDS-Smer jelölt személyében, akit egy széles jobboldali koalíció által megtámogatott, magyar nemzetiségű jelölttel szemben támogatnak. Na kedves magyar választó, erre varrj gombot!
Pedig a két magyar párt által támogatott figura – amellett, hogy smeres –, elég érdekes életúttal rendelkezik: tipikus „totalityák“ családból származik, másodgenerációs kommunista, aki, ha nem jött volna a bársonyos forradalom, valószínűleg ugyanolyan karriert futott volna be, mint így, csak éppenséggel nem polgármester, de „MNV-predszeda“, illetve nem megyeelnök, de kerületi titkár lett volna. Hősünk a 90-es években belépett a Rudolf Schuster és Pavol Rusko által gründolt SOP-ba, majd hamarosan újra megtalálta magában a lappangó baloldali érzelmeket. Jelenleg a Smer egyik vezető keleti embere.
A jobboldali jelölt ezzel szemben (tudtommal) nem rendelkezik pártállami múlltal, 1990-ben a rendszerváltó VPN színeiben kezdett politizálni – helyi szinten –, Kassa-Óváros polgármestere volt 16 éven keresztül. Hősünk magyar nemzetiségű, ráadásul nem csak az a bizonyos „tud magyarul“-típusú figura, aki már csupán a szüleivel beszél anyanyelvén: mindkét lánya magyar iskolákba járt.
Ilyen helyzetben pedig fogja magát a két magyarnak mondott párt, és beáll a Smer-HZDS tandem jelöltje mögé. Persze, négy éve is őt támogatták a második körben, nem volt rossz az együttműködés vele – persze valószínűleg inkább csak mutyi-vonalon, a helyi pozíciók szétparcellázása, befolyás és pénzek szétosztása terén volt virágzó a kapcsolat, mindkét oldal részéről –, de akkor is.
Most hogyan van ez akkor a magyar érdekkel, magyar jelöltekkel?

Naív segg a neten

Mindig megdöbbent, hogy az emberek - köztük a relatíve értelmesek is – mennyire naivak és/vagy magamutogatók tudnak lenni. Sokan még valóban azt hiszik, amit a netre raknak, azt csak pár haver fogja látni? Sajnos igen.

Minap egyik diákkori kollégám lepett meg egy maillel, mellyel picasawebes fotóalbuma megtekintésére „hívott“. Én, mint gyarló kíváncsi lény, rá is kattintottam a linkre, pár perc alatt átfutottam néhány albumát – köztük a nyári vakációkon készült, munkahelyi, vagy a fiatalkori képeket. Ebben még nem lenne semmi különleges, ott döbbentem viszont le, amikor nem is egy üdüléses fotóalbumban érdekes kompozícióban készült fényképeket tekintettem meg. Hősünk az egyiken letolt fürdőnadrággal a strandon, vagyis csupasz seggel pózolt. Két másikon anyaszült meztelenül feszít, csak egy „photoshoppolt“ (fotósprogrammal stoppolt) alfa és omega jel – merthogy görögországi nyaraláson készült a kép –, illetve egy félhold és egy csillag – ez Törökországban „kattant“ – takarta el kedves ismerősünk férfiúi ékességét.
Igen, tudom, liberális demokráciában mindenki azt mutogat, amit akar. Bizonyos határok közt persze. Ezeknél a fotóknál sokkal csupaszabb „igazságok“ is fellelhetők a neten. A kérdés nem is az, mi késztet valakit arra, hogy kivetkőzzön önmagából, hanem sokkal inkább az: miért teszi ezt az illető fel a netre? Pláne akkor, ha történetesen egy nagy múltú egyetem doktoranduszáról van szó, aki órákat tart az adott intézményben és stippendiumot kap tanulmányaiért. Nem fél attól – vagy eszébe sem jut? –, hogy valamely rosszakarója – vagy egy hülye diákja – ez alapján megfingatja?
Biztos nem lenne nehéz dolga. Aztán hősünk magyarázkodna, s megkockáztatom, hogy a csillagok (és félholdak) rossz állása esetén akár még ki is dobhatnák az egyetemről, de minimálisan is nagyon megnehezítené ez további akadémiai pályáját. Ami egy celebnek segít, az egy tudományos pályára törekvő emberke esetében kimondottan káros.
Nagyon sokan még valószínűleg mindig nem tudatosítják, hogy amit egyszer az interneten közzétettek, azt onnan nagyon nehezen fogják tudni levakarni. Ha pedig ez sikerülne is, sohasem lehet tudni, mikor és hogyan bukkan elő újra.

Kitiltották Szlovákiából a dalai lámát

A szlovák kormány délután fél négykor diplomáciai jegyzékben tiltotta meg Tendzin Gyacónak, a 14. dalai lámának, hogy belépjen Szlovákia területére.

A lámát a látogatásról a nap közben az államfő, a miniszterelnök és a házelnök is megpróbálta lebeszélni, ám mivel Gyacó kitartott korábbi döntése mellett, hogy átveszi a Ján Langoš-díjat, a kormány délutáni rendkívüli ülésén úgy döntött, megtiltja a tibeti szakadár vezetőnek, hogy a független és szuverén szlovák állam területére lépjen. „A dalai láma provokál, ugyanis a díj átadására szeptember 9-én, a holokauszt szlovákiai emléknapján kerülne sor. Ezen a napon arra emlékezünk, hogy szlovákiai zsidók tízezreit hurcolták el országunkból koncentrációs táborokba, a láma pedig ezzel kapcsolatban egyszer sem adott hangot bánatának“ - mondta még délelőtt Robert Fico kormányfő, miután Štefan Harabin legfelsőbb bíró társaságában megkoszorúzta az elhurcolt zsidóknak emléket állító pozsonyi szobrot.
A miniszterelnök szerint elfogadhatatlan, hogy a független és szuverén Szlovákiába – akárcsak magánjellegű látogatásra is – olyan külföldi politikus érkezzen, aki nyíltan szeparatista nézeteket hirdet és szélesebb autonómiát kíván országának. „Nem engedjük, hogy ilyen radikális nézeteket valló emberek mérgezzék a közbeszédet“ – mondta a kormányfő. Miroslav Lajčák külügyminiszter a sajtó kérdéseire válaszolva hozzátette: a láma hivatala csak három nappal a látogatás előtt jelentette be hivatalosan, hogy Gyacó Szlovákiába készül, ezért sem tudtak korábban reagálni a helyzetre. „A szerdai díjátadáson ráadásul egy magas szlovák közjogi méltóság sem vesz részt, a láma nem hívta meg sem Ivan Gašparovič államfőt, sem a miniszterelnököt“ – tette hozzá Lajčák. Arra a felvetésre, hogy a szervezők az elnököt és a kormányfőt is meghívták, de azok nem fogadták el a meghívást, Fico azt mondta: ne keressék „a kákán is a csomót“. „A tibeti újságírók bezzeg nem ilyen szőrszálhasogatók, mint önök, csak a szlovák sajtó képes még egy ilyen, az ország szuverenitását és méltóságát érintő ügyben is az államot és engem támadni“ – fejtette ki a kormányfő.
A lámának az országba történő belépést megtagadó diplomáciai jegyzéket Ján Packa országos rendőrfőkapitány adta át fél négykor a pozsonyi reptéren, még mielőtt Gyacó kilépett volna az őt szállító repülőgépből. „Nem provokálni jöttem, tiszteletben kívánom tartani a nemzetközi jogot, mégha nem is vagyok jogász. Elszomorít ez a hozzáállás, továbbállok, de még visszajövök“ - üzente szóvivőjén keresztül a mindig mosolygó dalai láma. A láma repülőgépe négy órakor szállt fel a pozsonyi reptérről és öt perc múlva kilépett a szuverén szlovák légtérből.

Upgrade: a bejegyzés természetesen álhír.

A nagyon hülye

Dag Daniš, a Pravda jegyzetírója már sokszor bizonyította, hogy magyar ügyekben jobb, ha ki sem nyitja a száját. Mai jegyzete ezért nem is lehet meglepő.

Sokkal elszomorítóbb viszont, ha belegondolunk, hogy egy olyan napilapban osztja meg az olvasókkal gondolatait, amely a Sme mellett a másik országos véleményformáló napilap. Merthogy több nincs is. (Ott van még a Hospodárske noviny, de az gazdasági lap és viszonylag alacsony az olvasottsága is.)
Hogy várjunk normális párbeszédet, értelmes gondolatokat akkor, amikor még egy ilyen napilap sem képes tárgyilagosan, higgadtan hozzátenni valamit a szlovák–magyar párbeszédhez? Ha még ez a botrányos jegyzetíró is csak az érzelmeken lovagol. Vagy direkt teszi ezt? Hogy nőjön az eladottság? Nem hiszem...

EP

Sok fontos dologgal foglalkoznak a sokak által – abba most ne menjünk bele, hogy jogosan vagy jogtalanul – gittegyletnek nevezett Európai Parlamentben. Az EP weboldalának szerkesztői szerint az egyik legfontosabb a szénlábnyomuk. Marha fontos. A képet látható kvízkérdés az EP weboldalának kezdőlapján volt látható néhány nappal ezelőtt.

Szenilis vagy palira vesz? Mindkettő?

Egy linkre kattintva jutottam ehhez az interjúhoz. Nem nagyon érdekelt (nem is értem, mi célból születnek ilyen interjúk...), de az első kérdést és választ elolvastam. Ennyi elég is volt...

„Tudja, az elmúlt húsz évben voltam én kis ellenzéki frakció vezetője, nagy kormánypárt politikusa, házelnök, politizáltam nagy ellenzéki és szűk többséggel működő kormánypárti frakcióban. Csak ragadt rám valami ennyi idő alatt...“

Majd egy mondattal arrébb ugyanő:

„Mivel a hatalmi technikáknak sem ismerője, sem részese, sem támogatója nem vagyok, ezért a jövőbeni szerepvállalásommal kapcsolatban bennem is sok a bizonytalanság.“

Hogyan veheti valaki ennyire hülyére az olvasót? Évekig nomenklaturista állampárti apparátcsik és politikus, kommunista belügyminiszter-helyettes, majd frakcióvezető, házelnök, képviselő. Fia egy ideig kormányszóvivő. És ezek után még van képe azt mondani, hogy ő nem ismeri a hatalmi technikákat. Grrrr.

A tinik nem szakadnak...

Az MKP-„doraszt“ kitart a párt mellett és elítéli azokat, akik hátat fordítottak a magyar egységnek. Hivatalosan. Majd meglátjuk, hány dorasztista ért egyet ezzel az állásfoglalással. Pikáns helyzetek jöhetnek.

Egy pártosztódást mindig érdekes, sokszor mulattató dolgok kísérnek. Például ilyenkor sokan elkezdenek mocorogni, de még kivárnak. Helyezkednek. Majd megfelelő időben dobbantanak. Innen oda. Onnan ide.
Ma az MKP Ifjúsági Csoportja egy közleménnyel örvendeztette meg a nagyérdeműt – az ifjak a magyar egység szempontjából nagyon veszélyesnek tartják Bugárék hídverő kezdeményezését. Kíváncsian várjuk, a doraszt vezetőségéből hányan gondolják majd úgy, ez így nem igaz, s mennek inkább Hidat építeni. Elvégre: előbb-utóbb a Hídnak is kell egy ifjúsági tagozat, nemde?...
Az ICS vezetőségi tagjai közül többen kapcsolhatók – rokoni- vagy munkakapcsolaton keresztül – bizonyos MKP-s csúcspolitikusokhoz. Így várhatóan majd a magukat függetlenként aposztrofáló „dorasztisták“ is aszerint maradnak vagy dobbantanak, ahogyan a felettük állók eljárnak. Például ha Farkas Iván egy szép napon úgy gondolja, valamilyen oknál fogva – mert mondjuk a Híd pártpreferenciái magasabbak, mint az MKP-é (véletlenül még ilyen is lehet) – átlép Bugárékhoz, akkor több mint valószínű, hogy az MKP ICS elnöke – bizonyos Nagy Péter, civil foglalkozását tekintve bizonyos Farkas Iván parlamenti asszisztense – is úgy fogja gondolni, hogy nem teljesen korrekt az, amit most megfogalmaztak. S kívül – esetleg egy hidas ifjúsági szervezetben – tágasabb. Meg jobb. A potenciális kilépő párosok sora természetesen tovább folytatható...
Majd meglátjuk.

Európai luxus

Az európai parlamenti választás gyakorlatilag az egyetlen olyan szavazás, ahol megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy elégedetlenségünket hangosan is kinyilvánítsuk. Máskor csak morgolódhatunk, hogy aztán az általunk kisebb rossznak vélt pártra, politikusra szavazzunk. Mert kell. Hogy bejusson. Hogy minél nagyobb számban ott legyünk. Hogy ők ott legyenek.

Én már nem megyek el még egyszer ezekre a hülyékre szavazni – van a nyájas olvasónak az elmúlt évekből ilyen és hasonló beszólásokkal tapasztalata? Biztos. És mi lett a nagy „megmondás“ eredménye? Igen, 95 százalékban az imigyen morgolódó ember mégiscsak elment és teljesítette „polgári kötelességét“. Szlovákiai magyarként ez azt jelenti, hogy bedobta az MKP politikusainak listáját tartalmazó borítékot a szavazóurnába. Aztán hazament, másnap reggelig izgult egy kicsit-nagyon, majd konstatálta, hogy „igen, ott vannak, nem ment kárba az én szavazatom sem“. Hogy utána a következő x évben megint mérgelődjön egy sort. Mert ők annyira hülyék, de annyira, én biziskola, hogy nem megyek el legközelebb szavazni – igen, az eredményt ismerjük...
A hét végén sorra kerülő EP-választás gyakorlatilag az egyetlen olyan szavazás, amikor nem muszáj. De még mielőtt folytatnám a sort, figyelmeztetném nagymagyar és nemzetmentő (plusz pozíciómentő) olvasóimat: eretnek gondolatok következnek. Mi történik, ha fele annyi magyar megy el szavazni, mint öt éve? Mi történik, ha az évek óta jellemző töketlenkedést megunó választó azt mondja, hogy bezzeg ő szarik rá, ezúttal inkább kirándul egyet szombaton? Semmi. Vagyis: ezentúl nem kettő, hanem csak egy képviselőnk lesz Brüsszelben és Strassburgban. Tragédia? Nem hinném. Az már problémásabb lenne, ha a szlovák parlamentben 20 mameluk helyett csak 9 ülne, ha a megyei képviselőtestületekben marginális szerepük lenne a magyar képviselőknek, ha a helyhatósági választások alkalmával otthon maradnánk. De hogy a brüsszeli gittegylet 736 képviselőjéből 2 vagy 1 szlovákiai magyar – amikor van ott másik 22 magyar Magyarországról, x magyar pedig Erdélyországból –, abszolút nem oszt, nem szoroz. Pofázni, ha kell, egy is tud. Sokkal többet pedig úgysem lehet tenni.
Ezzel szemben viszont talán ilyen módon is elmondhatja a választó véleményét pártunkról, „kormányunkról“. Azzal, hogy nem megy, vagy ha igen, másra szavaz. Ilyenkor megengedheti magának.
A távolmaradásnak (vagy félreszavazásnak) és az ebből következő diametrálisan rosszabb MKP-szereplésnek csak egy negatív hozadéka lenne: akadna pár okos ember, aki ezt azzal magyarázná, hogy bezzeg, ha a Béla lenne az elnök, akkor másképpen nézne ki minden... Pedig nem nagyon. Csak a vakolat lenne talán tartósabb.

Gyorsforgalmi miniszterek

A miniszteri autók nagy és gyors autók. A nagy és gyors autók pedig arra vannak, hogy gyorsan közlekedjenek – vélik nálunk sokan, köztük a miniszterek is.

Pedig nem, attól, hogy valaki miniszteri autóval utazik, nem jelenti azt, hogy országúton 150-el hajthat. Tudom, ez mind fölösleges lárifári, mert a gyakorlat nálunk olyan, amilyen. Minden miniszter(i kocsi) magasról szarik a szabályokra. Így volt ez 15 éve, 5 éve és így lesz még legalább 5 év múlva is. Ezt a rövid elméleti felvezetést csak azért írtam, hogy kontextusba tudjuk helyezni Dušan Čaplovič rakatnyi közjóért felelős kormányalelnök pénteki szolgálati útjait.
A Čaplovič sajtósa által ma kiadott közlemény arról tudósít, hogy a jobb körökben – teljes joggal – csak szalonnacionalistának titulált miniszterelnök-helyettesre holnap sűrű program vár. 10 órakor Párkányban csehszlovák és magyar katonasírokat koszorúz a párkányi csata 90. évfordulója alkalmából – igen, állítólag ilyen is volt (a közlemény szerint a magyar hadsereg „megtámadta“ a várost, de a csehszlovákok megverték őket) –, a heppening után pedig a kormányalelnök „részvételét a város jelen levő vezetőivel és polgáraival történő eszmecserére is felhasználja“. Szóval 10-kor kezdődik az eksön – ami általában késni szokott x percet –, ezen szónokol, koszorúz, majd a végén kedélyesen cseverész egyet.
A miniszter pénteki programjának következő pontja: 14.00, Kiszucaújhely, ahol egy iskolafelújítási projekt záróakkordján vesz részt.
10 óra Párkány, sűrű programmal, 14 óra Kiszucaújhely. A maps.google útkeresője szerint a legrövidebb úton 3 óra 13 perc. Miben fogadunk, hogy Čaplovič 11 előtt nem megy el Párkányból, s hogy ennek ellenére már 14 óra körül vígan a célállomáson lesz?
Ha valaki péntek délután egy után Vágbeszterce vagy Turócszentmárton magasságában leülne a főút mellé, garantált, hogy legalább egy 140-nel robogó fekete BMW-t láthatna.
Persze Čaplovič védekezhetne azzal is: mit tegyek, ha ilyen szorosra tervezik a programomat? De inkább: miért tervezi a miniszter ilyenre a programját, ha tudja, hogy ezt csak haláltempóban lehet teljesíteni?

Megéri játszani

A Barcának azért jó szurkolni, mert körülötte sokmindent szépen meg lehet ideologizálni. Persze a többi csapat drukkere is ezt teszi, de nem mindig meri bevallani. Mielőtt viszont túlideologizálnánk a tegnapi BL-döntőt, egy valamit talán nyugodtan el lehet mondani róla: legnagyobb hozadéka az volt, hogy visszaadta a fociba, mint játékba vetett hitet. A Barca győzelme azt üzente: igen, megéri játszani. Mert játékkal is lehet nyerni.

Az egészet egy bizonyos Hendrik Johannes Cruijff nevű úriember kezdte. Ez a hollandus 1988-ban KEK-győztes edzőként az Ajax kispadjáról Barcelonába érkezett. Egyszer, 15 évvel azelőtt már megjárta ezt az utat, de a második utazás mélyebb nyomokat hagyott a futballtörténelemben. Ez a holland fickó fokozatosan összerakta Európa akkori egyik legjobb csapatát, s főként, a kontinens legszebb focit játszó csapatát. Ez a gárda négy bajnoki cím mellett egy-egy KEK- és BEK-serleget gyűjtött össze, maga mögött hagyva egy-egy sikertelen KEK- és BL-finálét is. De a sok siker mellett máig játékával emlékezetes, amiért anno a Dream Team elnevezést kiérdemelte.
Ennek a csapatnak volt egyik fiatal, ám hamar oszlopossá váló tagja, egy bizonyos Josep Guardiola i Sala nevezetű katalán úriember. Akibe - mint ahogy sok más akkori társába is - Cruijff a jelek szerint sikeresen beleoltotta a támadófocit, a labdajáratást, az egyérintőzést, a játékot. S szerencsére ez a fiatalember ezt később sem felejtette el, rázta le magáról.
A fociban hosszú évtizedek óta vív egymással ádáz csatát a játék és a küzdelem. Hol egyik, hol másik kerekedik felül. A meccs sosincs lefutva, végső győztest ebben a "sportágban" nem fognak hirdetni. Ám az ilyen sikerek, mint ez a tegnapi katalán, talán el tudják hitetni a játékosokkal, edzőkkel, klubvezetőkkel és szurkolókkal, hogy így is eredményes lehet valaki. Hogy a sikerhez nem kell megölni a játékot. Elég játszani. S győzni.
Játszunk, s győzzünk. Játszottunk s győztünk. Erről szólt a római finálé, erről szólt az egész év.

Egy nézhetetlen döntő (?)

Ma este háromnegyed kilenckor egymásnak esik a két legjobb európai liga friss győztese, hogy megmérkőzzenek a legnagyobb presztízsű európai serlegért. Mindenki álomdöntőt vár. A résztvevőket nézve az is lesz, de nagy az esélye, hogy ez is egy taktikai csatározások miatt nézhetetlenné fajuló döntővé válik. Az elmúlt évtizedek álomdöntőinek nagy része sajnos ilyen volt.

E sorok szerzője abban a szerencsés helyzetben van, hogy elmondhatja magáról, mindkét döntőbeli csapat szimpatikus számára. Ugyanakkor bevallottan a katalán alakulat az igazi kedvence. Illetve az, amit általában a pályán „művelnek“. Így akármelyik gárda is nyer ma, ha megérdemelt lesz, a szerző nem lesz különösen elégedetlen. Hacsak egy kicsit amiatt nem, ha esetleg nem jönne össze a triplázás, hiszen erre mégis viszonylag ritkán adódik alkalom...
A mai döntő abból a szempontból is rendhagyó, hogy ritkán jut el idáig két olyan csapat, amelyik az egész évben kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott, saját, magasan jegyzett bajnokságának tagjai felé nőtt, és megérdemelten jutott el oda a BL-ben is, ahová. És emellett még nézhető, modern, szerethető focit játszik. Meg persze a többiek is elismerik, hogy ott a helye. Utoljára ilyen döntőt 1999-ben láthattunk a Nou Campban, a most is döntős és címvédő MU és az akkor nagyon peches Bayern jóvoltából (mindkét csapat bajnos és hazai kupagyőztes is volt már akkor). És itt tegyük hozzá: emlékeim szerint az a meccs sem színvonala miatt lett emlékezetes. Hanem az utolsó három perc miatt...
1999 előtt talán 1994-ben került sor utoljára ilyen döntőre, és itt is van – és lehet – pár rokon vonás a maival. Egyrészt az FC Barcelona játszotta, amely akkor is, most is bajnok hazájában (habár akkor csak az utolsó fordulóban vált azzá), másrészt pedig akár hasonlóan sokkoló eredmény is születhet a találkozón.
Igen, ebben a meccsben minden benne van. Míg egy MU-Chelsea döntőről előre meg lehetett jósolni, hogy nem lesz egy lehengerlő előadás – merthogy a Chelsea ehhez nem partner –, addig a mai két döntős neve garancia arra, hogy semmire sem vehetünk mérget.
Szinte biztos, hogy mindkét csapat gólt, gólokat fog akarni lőni – ez a mai fociban már nem teljesen természetes, lásd például a fentebb említett kék alakulatot –, de ugyanakkor nem szeretne először „inkasszálni“. Ezen szerény véleményem szerint nagyon sok fog múlni.
Az első gólon. Ha a 60. perc magasságáig nem születik találat, a címben megjósolt döntőre lesz a legnagyobb esély. Taktikázás, próbálkozás, helyzetecskék, mezőnyjáték. Ilyen esetben agyon szoros eredmény várható, a győzelemhez pedig talán egy jó adag szerencsére – akár á la 99 – is szükséges lesz. Ha az első gól még a 30. percig megszületik, szinte biztos, hogy szebb mérkőzésre lesz kilátás. Olyan meccsre, amelyben viszont akár a sok, nagyon sok gól is benne van. Itt ugyanis érvényes, hogy mindkét csapat képes nagyon sok gólt rúgni még a legerősebb ellenfeleknek is. Ha valamelyik szekér beindul, a második rúgott gól után valószínűleg már csak az lesz a kérdés, hogy mikor állnak le a fiúk.
1-0? 3-2? Tizenegyesek? Vagy 3-1, 4-0?
Én ez esetben inkább nem tippelnék. Győzzön a jobbik! Személy szerint remélem, ez ma este a Barca lesz.

Pár no comment a hétvégéről

Nem csak a munkanapok, a hétvégék is számos borsos közéleti eseményt, beszólást szállítanak. Az alábbiakban az utóbbi két nap általam legszebbjeinek tartottakat gyűjtöttem össze egy csokorba.

Csáky Pál Tornalja környékén 103 km/h-s sebességgel hajtott egy 50 km/h-s sebességkorlátozású területen. Igen, politikusokkal sajnos megesik. És az sem volt szép, hogy Csáky szart rá kifizetni a 400 ojrós büntit - pedig ő tényleg megtehetné -, beérte egy híg kis bocsánatkéréssel. "Valószínűleg kissé túllőttem a célon. Állítólag 50-es van ott, nem tudom, valahogy nem vettem észre" - mondta. Poénos egy fickó...
De nem ez a lényeg! Hanem az, ahogy egyesek ezt megkommentálták. Jöjjön az első hétvégi gyöngyszem, Rafael Rafaj szájából: "Nem is azzal van a gond, hogy a képviselői mentelemi jogára hivatkozott, hanem hogy nem próbált emberi módon kommunikálni." Mármint a rendőrrel. Hát igen, nem lehet mindenki olyan kommunikációs géniusz, mint Rafaj pártbeli főnöke, aki pár hete szépen lekommunikálta problémáját a parlament parkolóházában szolgálatot teljesítő rendőrnővel. "Te p...! Azonnal engedd be a sofőrömet! Ki vagy te? Mit keresel itt? Hogy hívnak téged, te p...?" Kommunikáció mindenek felett.

Államfőnkről eddig is tudtuk, hogy a populizmus és képmutatás mestere. A hétvégén ez utóbbi oldalát domborította egy kicsit ki. Gašparovič szerint elfogadhatatlan, úgymond arrogáns, hogy az ellenzéki képviselők és a média egy része az Alkotmánybíróság döntését kritizálja, mert az meg merte szüntetni a Speciális Bíróságot. "Szokatlan, kvalifikálatlan, illetlen s főként arrogáns a médiában támadni az Alkotmánybíróság bíráinak döntéseit, ahogyan a többi bíróság bíráinak erkölcsi kreditjét kérdőre vonni" - véli az államelnök. Most tegyük félre azt, hogy mit gondolunk - s velünk együtt az ország nagy része is a hazai bíróságok munkájáról -, ehelyett nézzük meg a 90-es évek Gašparovičát. Aki akkor parlamenti elnökként egészen másként kezelte az Alkotmánybíróság döntéseit. Amikor a testület kimondta, hogy az akkori parlament alkotmányellenesen fosztotta meg mandátumától František Gaulidert, ő nem kritizált arrogáns módon. Egyszerűen csak nem respektálta a bíróság döntését. Nem szebb megoldás ez? Most mit kell hümmögni, sokkal egyszerűbb szembeköpni, nem?

Végül jöjjön egy vasutas hír. Röviden: az orosz vasúti társaság vezérigazgatója járt mifelénk, új szélesnyomtávú vagonok átadásán vett részt Tőketerebesen. Tudjuk, Ficóék szélesnyomtávú vasutat akarnak nyomtani Szlovákián keresztül Bécsbe, valójában ez a projekt kapott egy kis PR-t ezzel a terebesi kiruccanással - ahová természetesen a kormányfő sem volt rest elmenni.
Nézzük először Fico üzenetét. "Meg vagyok róla győződve, hogy ez az aktivitás rendkívül fontos Kelet-Szlovákia szempontjából" - mondta Fico. Valóban. Jelenleg az 5000 ezer lakosú Tiszacsernyőn és környékén 10 emberből 11 a vasútnál dolgozik, ezek nagy része abból él, hogy a szlovák-ukrán határon ér véget a szélesnyomtáv. Ha megépül az országot átszelő szélesnyomtáv, keleten gyakorlatilag mindenkit kirúgnak, hogy helyettük Pozsonyban vagy Bécsben vegyenek fel 1500 - 3000 rakodómunkást. Ja, hogy ott nem találnak olyat, aki annyi pénzétz lapátolna, mint Csernyőn? Nem baj, majd szélesnyomtávon fogjuk őket Pozsonyba szállítani szállítani...
Az eksönön Fico mellett az orosz vendég is "villantott" egyet. "A szélesnyomtávú vasút iránt nagy érdeklődést mutatnak magyar és lengyel partnereink. Az elmúlt hétvégén többször beszéltünk erről a magyarokkal, akik igyekeznek minket tárgyalóasztalhoz húzni. Informáltak minket arról, hogy nagyon szeretnék kiépíteni a szélesnyomtávú vasutat, s ezt a projektet a kormány is támogatja és van rá pénze is" - mondta a Vlagyimir Ivanovics Jakunyin névre hallgató orosz vasúti vezérigazgató. A magyar kormány valószínűleg a napokban azért kezdeményezte a 13. havi nyugdíj eltörlését, hogy a szélesnyomtávra spórolhasson. Van ott pénz, perszehogy... Még jó, hogy Jakunyin elvtárs van, akiket ennyire hülyének nézhet.

Autonóm jegyzetíró

Nem nagyon szeretek Dag Daniš tollából kommentárt olvasni, de néha megesik. Aztán általában bánom és csodálkozom, hogy hogyan lehet ő az egyik legolvasottabb szlovák véleményformáló napilap fő jegyzetírója.
Néha természetesen előfordul, hogy jót és eredetit ír. Elgondolkodtatót. De valóban csak néha.
És amikor ilyet olvasok, nem tudom, hogy őt ezért „fizeti“ valaki, vagy csak úgy szimplán blöki. Vagy csak tudja, hogy az autonómia szó és téma szép számú klikkelést hoz?

Félreértett eredmények

Mint minden eredményt, a hétvégén lefolyt államfőválasztás végeredményét is sokféle képpen lehet értelmezni. Értelmezni és félreértelmezni is. Hosszú távon pedig az jár jól, aki a tényekből a megfelelő tanulságokat tudja levonni. Az első jelek alapján félő, hogy az ellenzék nem ebbe a csoportba fog tartozni.

Már a választások első fordulója után látszottak annak a jelei, hogy az SDKÚ– MKP–KDH triumvirátus politikusainak nagy része alatt kissé elszaladt a ló. Amikor a havonta ismétlődő közvéleménykutatások által tizenszázalékokra sem „értékelt” pártok megmondóemberei a 47–38 százalék számpárok láttán azt kezdték mondogatni, „nem is olyan rossz a helyzet, mint amilyennek tűnik, a koalíció nem is verhetetlen, nem is vagyunk olyan népszerűtlenek”, már érezni lehetett, a hosszú évek kormányzásában és belpolitikai viharaiban megedződött közszereplők nem jó oldaláról közelítik meg a dolgot.
Az államfőválasztás első és második fordulójának eredményei valóban hordoznak magukban olyan üzenetet, mely a jelenleg kormányzó kampániának okozhat fejtörést. Hiába vezetnek magasan az rendszeresen publikált előrejelzések alapján, az elnökválasztásban azért meg kellett izzadniuk – pedig jelöltjük nem egy friss politikai kreatúra volt, hanem az évek óta magas népszerűségnek örvendő hivatalban lévő államfő.
Az eredmény tehát egyrészt azt mutatja, hogy verhető a jelenleg hatalmon lévő csoportosulás. Az ellenzék szempontjából viszont tragikus következményekkel járhat, ha a választásoknak csupán ezt az egyetlen üzenetét veszi észre. Fico talán valóban nem olyan népszerű, mint amilyennek tűnik, de ami még ennél is fontosabb: Radičová nem azért ért el ilyen remek eredményt, mert ebben az ellenzéki „márkanevek” segítették volna, hanem pont azért, mert többé-kevésbé sikeresen tudta potenciális támogatóival feledtetni, hogy „azok” is ott vannak a háttérben. A választási eredmény reális, de ugyanígy sokat elárulnak a közvéleménykutatások adatsorai is. A helyes következtetést pedig csak ezen adatok együttes értelmezésével vonhatjuk le: sokan változást szeretnének látni, de a jelenlegi ellenzéki politikusok nagy részét nem tartják elég hitelesnek arra, hogy szavazataikat rájuk adva, rajtuk keresztül realizálják ezt a változást.
Radičová egy új arc volt, mint ahogy viszonylag újak voltak azok is, akik mögötte és mellette álltak a kampányban. Melyik, 2006 előtt sok évig aktív és politikailag amortizálódott SDKÚ-s csúcspolitikus ért volna el ilyen eredményt a 2009-es államfőválasztáson? Egyik sem. Az elnökválasztás fő üzenete tehát az, hogy ehhez hasonló vagy akár jobb eredmény elérhető a 2010-es parlamenti választásokon is – Fico verhető –, ám nem a lejárt szavatosságú ellenzéki vezetőkkel, az általuk képviselt ötlettelenséggel, színtelenséggel és hiteltelenséggel.

Egy mítosz utóélete

Aki nem szavaz Radka Ivetovára, az gonosz. Nagyon. Ezzel ugyanis Ivetová fő riválisát, az aktuális fő gonoszok hűséges kiszolgálóját támogatja. Vagyis Gašpar Ivanovičot. Mítosz, prekoncepció, propagandista bűvészmutatvány? Minek is nevezzük? És kik művelik? Miért?

Mint minden mítosznak, az államfőválasztásinak is van bizonyos reális alapja. Illetve volt. 2004-ben egy április 3-ai szombaton Eduard Kukan SDKÚ-s elnökjelölt nagyon csúnyán elhasalt, amit utólag úgy lehet értékelni, hogy az akkor kormánypárti erők szétforgácsolták támogatásukat, sok jelöltet indítottak, így a két bitang – Mečiar és Gašparovič – jutott a második fordulóba.
Ebből egyesek 2009-ben azt a következtetést vonják le, hogy mindenki, aki nem Ivetovára szavaz, hibát követ el, ugyanis ezzel már az első körben győzelemhez segítheti Ivanovičot. „Lásd, mi történt 2004-ben!“ – mondják. Igen. Nézzük is meg, mi volt 2004-ben! Ha nem számítjuk a futottak még kategóriába tartozókat, akkor azt mondhatjuk, öt éve az akkori kormánypárti szimpatizánsok Eduard Kukan, František Mikloško és Martin Bútora közül választhattak, az akkori ellenzékieket Vladimír Mečiar és Ivan Gašparovič igyekezett megszólítani, míg Rudolf Schuster koalíciós (1999-ben ők támogatták) és ellenzéki szavazatokra (nekik nyalt már akkor) is számíthatott. Kukan 22,09, Mikloško és Bútora pedig 6,51–6,51 százalékot szerzett. Ilyen helyzetben a koalíciós szavazatok úgy forgácsolódtak szét, hogy közben két, a nem a futottak még kategóriába tartozó ellenzéki jelölt volt versenyben. Aláhúzandó a kettő szócska. Ugyanis a második körbe pont két jelölt juthat be. Itt tehát megvolt az esélye, hogy mind a kettő az egyik táborból kerül ki – és ez meg is történt, ugyanis a másik tábor szavazatai három jelölt között oszlottak meg.
2009-ben ezzel szemben az egykori ellenzéki, ma koalíciós tábornak csak egy esélyes jelöltje van Gašpar Ivanovič személyében. 2004 jelenlegi ellenzéki szemmel tehát azért nem ismétlődhet meg, mert a második körbe így is, úgy is egy ellenzéki jelölt be fog jutni – ez valószínűleg Ivetová lesz. Aki viszont nem rá szavaz, hanem például Mikloš Františkóra vagy Martina Zuzankovára, az ezzel nem Ivanovičot támogatja. Sőt, mivel nem Ivanovičra szavaz, ezzel tőle vesz el szavazatot, az őrá leadott voksok arányát rontja. 2004-ben sem egyenként Mečiart vagy Gašparovičot támogatta a „szerte“ szavazó „koalíciós“ voksoló, hanem azt a lehetőséget erősítette, hogy az előbb nevezett mindkét jelölt bejut a második fordulóba. Mindkettő. Most viszont nincs kettő, csak egy. Ezért 2004 objektíve nem ismétlődhet meg.

A fent leírt elnökválasztási mítoszt terjesztőket három nagy csoportba lehet sorolni:
– tudatlanok,
– propagandisták,
– demagógok.

Az első csoportba azok tartoznak, akik vagy nem nézték meg jól, miről is van szó, csak átvették a hangzatos szólamokat vagy egyszerűen nem rendelkeznek a helyzet felismeréséhez szükséges minimális analitikus képességgel sem.
A második és harmadik csoportot azok alkotják, akik nagyon is képben vannak, ám a mítoszt eszközként használják fel. A propagandisták Ivetová szekerét tolják (ezzel nem Ivetovát minősítem, az ő szekerét egy sor nem propagandista is tolja), neki szeretnének minél több szavazatot szerezni, ezért vetik be elrettentésként ezt az átlátszó trükköt. A harmadik csoportba azok tartoznak, akik valamilyen okból rühellik az egyik kevésbé esélyes jelöltek – például Františkót –, ám ezt így nem akarják leírni, ezért valamilyen álokot keresnek az ő pocskondiázására. A „megbontja az ellenzéki egységet“ szólam pedig elég hangzatos ehhez.
A probléma csak azzal van, hogy ezt a módszert olyanok használják, akik módszereik miatt is kritizálják a jelenlegi „vörös cunamit“ megvalósító kompániát. Ha pedig hozzáállásban, tisztességben nem nagyon különbözünk tőlük, akkor miben? Például alacsonyabb járulékokat és adókat szeretnénk? Ez édeskevés...

A jelöltek neveit a kampánycsendre való tekintettel írtam át – hogy poénkodjunk egy kicsit...

Szelektív múlt

A múlt megváltoztathatlan, de letagadható. Valószínűleg ez a jelenlegi államfő mottója is, ugyanis 1998 – illetve 2002 – előtti múltjához nem nagyon ragaszkodik.

Ivan Gašparovičnak jelenleg három weboldala van – az egyik a hivatalos államfői oldal, ezen kampányanyagok nincsenek (hacsak nem tekintjük kampánynak politikai tevékenységét), a másik Gašparovič személyes hivatalos oldala, a harmadik pedig támogatói weblapja. Az utóbbi kettő tartalma nagyrészt fedi egymást.
Mint ismeretes, a jelenlegi államfő Vladimír Mečiar pártjában vált ismertté, s ugyanakkor ez idő alatt lehetett jellemét (pontosabban jellemtelenségét) is legjobban megismerni. Az 1992 és 1998 közötti időszakhoz képest 2004-től már csak egy Gašp-lightot láthatunk az államfői hivatalból integetni.
Ha megnézzük a fent írt két, kampánycélokat szolgáló elnök(jelölt)i weboldalt, mindkettőn minimális számú információt találunk 2004 előtti közéleti múltjáról. Mintha az államfő öt évvel ezelőtt született volna meg. Vagy inkább újjá. A galéria szekcióban több tucat képet találunk, amelyek közül viszont csak egyen látható Mečiar is (a bejegyzésben látható képen). Ezzel szemben kilenc fényképen virít az elnök mellett (vagy mögött) a jelenlegi kormányfő, Robert Fico. Pedig őt csak öt éve szolgálja, istenigazából pedig csupán három éve, amikor a „szociáldemokrata“ besüppedt a miniszterelnöki bársonyszékbe. Ezzel szemben korábbi főnöke, Mečiar valagát több mint tíz éven keresztül nyalta – 1992-ben már azért mentette fel őt csehszlovák főügyészi tisztségéből Václav Havel akkori államfő, mert az ügyészség fejeként már akkor is tétlenkedett. Természetesen az akkori főmuftit segítendő. Aki aztán 2002-ben a parlamenti választások előtt váratlanul dobta őt.
Az államfő önéletrajza sem beszédesebb a fotógalériáknál. A három fentebb nevezett oldalon található curriculum vitae egyike sem tesz említést arról, hogy melyik párt tagja volt egy évtizeden keresztül s kinek a kormányát segítette. Ha beütjük a keresőbe a HZDS rövidítést, a hivatalos államfői weblapon kívül egyik Gašparovič-oldalon sem kapunk rá találatot – a hivatalos oldalon is csak azért, mert államfőként akaratlanul is kapcsolatba kerül volt pártjával.
Vannak, akiknek mindegy, hogyan érik el céljaikat, a reflektorfény és a kényelmes élet megszerzéséért hány valagot kell kinyalniuk. Ezek közé tartozik köztársasági elnökünk is. Mivel viszont egyszerre csak egy fősegget lehet nyalni, nem marad más hátra, mint letagadni a korábbi valagfényezéseket.

Love me tender

Minden annak a bizonyos második Dzurinda-kormánynak a töketlenkedésével kezdődött. Az unió tagjai közé vett minket, sőt, még egy rakás vissza nem térítendő támogatást is megszavazott nekünk. Eurómilliárdokat 2013-ig. De ugyebár ez a Dzurinda képes volt odaadni a szerencsétlen MKP-nak az uniós támogatások lehívása szempontjából kulcsfontosságú tárcák nagy részét, az eredmény pedig nem sokat váratott magára. Alig jött a lé, az unió pedig toporzékolt, hogy nem merítünk kellő tempóban.
2006-ban jött Fico és csapata. A fiúk először körbenéztek, felmérték a terepet, összeírták a károkat, majd munkához láttak. Érezték, hogy sürget az idő, gyorsan le kell hívni az uniós milliárdokat, mert különben örökre elvesznek számunkra. Nagy gyorsan pályázatokat írtak ki, ahol csak lehetett, elfaliújságolták. Pechükre jelentkező alig volt, minden tenderre csak egy-egy konzorcium vagy cég nyújtott be pályázatot.
Az idő még tovább sürgetett, sok a formalitás a tendergyőztes cégekkel történő szerződésírások körül is. A pénzt meríteni kellett, de gyorsan, nagyon gyorsan, így végül nem maradt más hátra, mint két-háromszoros áron tévéreklámokat készíttetni, kétszázszoros áron logókat terveztetni. Veszett volna kárba, s vándorolt volna inkább vissza a brüsszeli főkasszába az országunknak odaítélt temérdek pénz? Nincs jobb helyen az a hazai vállalatoknál?
A hülye sajtó viszont ezt nem érti. Ők mindenáron vért szeretnének látni folyni. Kétmilliós logó, botrány. Faliújságtender, botrány. De hát mit kellett volna tenni? Hagyni veszni a pénzt?
A rohadt ellenzék meg röhög a markába. Sunyi módon meghúzódik, néha előhúzza a témát – „váltsuk le a minisztert“ –, pedig nagyon jól tudják, hogy mindez miattuk van így. Csak ők tehetnek róla. Minden jó elrontói.

Hétköznapi merényletek

Németországban 16 halott. Amerikában 10. „A picsába“ – reagált egy női ismerősöm egy hasonlóan dermesztő hír kapcsán korábban.
Nem csak fegyverrel lehet merényletet elkövetni. Az indokolatlanul megválasztott szavak is mély nyomot tudnak hagyni az emberek lelkében.
A maga nemében minden merénylet szörnyű.

Megj.: blogom olvasóitól elnézést kérek, hogy olyan szóval találkozhattak a szövegben, mely elüt a bejegyzések nyelvezetétől. A helyzet hű leírása végett muszáj volt pontosan idéznem.

Gondolatok egy petícióról

Több hazai magyar civil szervezet és az MKP (na meg annak ifjúsági kiratakszekciója) petíciót indított kisebbségi jogaink betartásáért. Megint jönnek, kopogtatnak. Aláírásokat akarnak. Szép. De mire is, és kik is? Miről árulkodik a kezdeményezés?
Egy mondattal összefoglalva arról, hogy az 1998-ban hatalomra kerülő magyar pártnak rohadtul nem volt stratégiája és koncepciója a legfőbb kérdésekben. Normális esetben ugyanis pitiáner ügyek helyett a legfontosabb az lett volna, hogy hosszú távon biztosítsák a kisebbség jogállását, fejlődésének lehetőségeit. Hogy ha netán kibuknának a kormányból – aminek veszélye négyévenként minden párt előtt ott lebeg –, akkor se omoljon minden össze, csak a részletkérdések változhassanak. De hol vagyunk mostanság a részletkérdésektől?...
Első látásra a petíció mind a négy pont szimpatikusnak tűnik, az egyetlen bökkenő csak abban van, hogy a petíciót „társkitaláló“ MKP nyolc éves regnálása alatt – hogy Csáky Pál elnök úr kedvenc szavát idézzük – elegánsan elébe mehetett volna az utóbbi években keletkezett problémáknak. Amelyek miatt most az aláírásunkra ácsingóznak. Arról nem is beszélve, hogy konkrétan a petíció második pontja – mely azt kéri, hogy a törvény engedélyezze magyar nyelvű regionális rádió- és televízióadók használatát és ne legyen kötelező a kétnyelvű sugárzás – már 1995 óta ott éktelenkedik az ide vonatkozó, államnyelvről szóló jogszabályban (270/1995 tc.). 1995 után három évvel került a magyar párt kormányra, ahol is nyolc éven át pöffeszkedhetett. Ezt nem lehetett volna akkor megoldani?
Hasonló a helyzet a petíció harmadik pontjával is. Eléggé naiv elképzelés egy nacionalista politikát folytató kormányzattól elvárni, hogy majd regionális nyelvként ismeri el a magyart Szlovákiában. Nem ment volna ez egy picit könnyebben 1998 és 2006 között?
Ami pedig a Pátriát és a tankönyveket illeti: kellemetlen ügyek, piszkálódás velünk szemben. Itt is viszont helyénvaló a kérdés: az említett nyolc év alatt nem lehetett volna ezeket a kérdéseket rendezni? A Pátria agóniája nem 2006-ban kezdődött. A magyar adást már hosszú évek óta nagyrészt csak az idős korosztály hallgatja (ez kb. a színvonal és a műsorszerkezet minőségéről vall), alkalmazottaik fizetése – amire feltűnően sokat panaszkodtak az elmúlt két évben – nem 2006 óta alacsonyabb szlovák kollégáik béreinél. Azelőtt is az volt. A frekvenciatanács élén pedig ugyebár évekig egy bizonyos Agócs Valéria állt, akit anno az MKP nevezett posztjára. A tanács pedig évekig „koalíciós többséggel“ működött – a koalíciós többség alatt természetesen a régi koalíció többség értendő.

Végezetül még egy gondolat a regionális nyelvi státuszhoz: fontos, jó lenne. De ugyanilyen fontos, hogy élni is tudjunk jogainkkal. A már meglévőkkel. A magyarok többsége viszont sajnos csak szűk családi körében használja anyanyelvét. A hivatalokba már zsiadosztyokkal futkosunk, sok helyen még a magyar utcaneveket is lusták kitenni, arról pedig ne is beszéljünk, az üzletek hányad része írja ki Dél-Szlovákiában magyarul is nevét, terméklistáját, illetve mindent, amivel a kedves ügyfél találkozhat. Avagy: magyarok egymás közt, szlovákul. Oda neked regionális nyelv(használat)!

Gašparovič tönkreteszi az őt ócsároló weboldalt

Tegnap beindult az Ivan Gašparovičot ócsároló Rossz Államfő nevű oldal, ám hőn szeretett elnökünk megmutatta, hogy vele nem lehet ilyen könnyen kicseszni. Még ugyanaznap annyi blődséget beszélt össze egy pozsonyi egyetemen, hogy az oldal szerkesztői újra frissíthetik a weblapot. Kézzel fogható az államfő stratégiája: újabb és újabb bonmotjaival tönkre akarja tenni a negatív kampányt végző szájtot. A kiélezett netes versenyben ugyanis csak azok a weboldalak állhatják a sarat, amelyek képesek frissíteni, az államfő ilyen arányú mellébeszélési áradata mellett viszont az oldalt beindító szervezetnek állandó munkatársakat kell felvennie a frissítéshez. Az öreg tud valamit...

A Gašpit ócsároló oldalt mindenki megtekintheti – érdemes –, nézzük inkább csütörtöki kijelentéseit. Az elnök a Lisszaboni szerződés és a műszaki értelmiség jövője című előadásában és az azt követő beszélgetésen mindenről beszélt, csak az előre megadott témáról nem. Most őszintén: kampányidőszakban mit vártunk egy jelölttől?
Az államfő nem győzte dicsérni a Fico-kormányt, szerinte az ellenzék csak ne ugráljon, teljesen természetes, hogy a kormány rá se tesz válságoldó javaslatcsomagjaira. Állítása szerint a kormány azzal, hogy létrehozta a válságtanácsot, „opponentúrát hozott létre“. Az öreg csak arról feledkezik meg, hogy demokráciában nem a végrehajtó hatalom által létrehozott tanácsok a döntőek, hanem a parlament, mely minden és mindenek felett áll, mert a nép választotta. Azért, hogy törvényeket hozzon és változtasson meg, minisztereket válasszon meg és hívjon vissza.
Gašparovič szerint az is teljesen okés, hogy a kormány rohadt drágán akar autópályákat építeni. Vigyázat, gyöngyszem következik! „Úgy vélem, ha kétszer drágább is lesz a sztráda, pénz mindig találtatik, ki is lesz fizetve.“ Majd hozzátette, hogy ne feledjük: a sztrádaépítésnek köszönhetően többszáz új munkahely jön létre. Hát igen, csak óvatosan tegyük hozzá, hogy az új munkahelyek akkor is létrejönnének, ha normális áron építenék az utakat, ahhoz nem kell szétlopni a projektet. Abból a pénzből pedig, amely a haverok zsebébe megy – a dupla összeg fele –, többezer új munkahelyet lehetne teremteni akármelyik ágazatban.
Az államfő beszélt a volt amerikai elnöknél tett tavaly őszi látogatásáról is. Vigyázat, gyöngyszem következik! „Ő mondta nekem, szó szerint azt mondta, hogy ezek a disznók zabáltak, de az én gyomrom fáj. A nagy bankokra, a nagy nemzetközi korporációkra gondolt, hogy egyszerűen elfeledkeztek arról, hogy a közpénzek másról szólnak, nem csak arról, hogy nekem nagy nyereségem legyen, hogy nekem jól menjen a sorom.“ Igen. Pár sorral feljebb még azt mondta, hogy mindegy, mennyi közpénzből építünk sztrádát. Vagyis mennyi közpénzből laknak jól egyes lobbisták. Apropó, erről jut eszembe: a közpénzek valóban másról kellene, hogy szóljanak: nem arról, hogy minden magát szarban lévőnek deklaráló banknak, autógyárnak milliárdos mentőcsomagot dobunk.
Az elnök Fico tavalyi felfedezetteiről, az ószlovákokról (avagy a starý ujo a starý Slováciról). Gašparovič szerint a szlovákok már 1200 évvel ezelőtt is éltek, „de ezalatt az idő alatt nem volt szabad szlovákul beszélniük“. Mondanunk sem kell, ez egy újabb gyöngyszem. Ezek szerint a szlovákoknak annak ellenére sikerült megőrizniük és fejleszteniük nyelvüket, hogy valójában 1200 évek keresztül nem is használhatták azt. Avagy engedjük szóhoz jutni magát az államfőt. „Az alatt az 1200 nehéz év alatt a szlovákok megőrizték saját területüket, nyelvüket, kultúrájukat, vallásukat és ma elismert, nyitott, olvasható és felelős állam vagyunk.“
Gašparovič szerint Szlovákia „nem ül a sarokban“, az ország külpolitikája világszerte ismert és elismert. Vigyázat, ismét gyöngyszem következik! „Ha nincs Szlovákia, Koszovót már régen elismerte volna minden állam.“ Talán még maguk a szerbek is. Hm, komolyan jó, hogy vagyunk. Államunk létének egy magasabb dimenziójú értelmét lelhettük meg.
Szépek vagyunk, fontosak, elismertek és sikeresek. Örüljünk neki.
Pláne, ha ilyen jó államfőnk van. Még meddig?

Grassalkovich

Hamarosan lezavarjuk az államfőválasztás első fordulóját, amelynek (egyik) tétje az, mely két személy közül választhatjuk ki két héttel később azt a személyt, aki beköltözhet a Grassalkovich-palotába. Avagy szlovákul a Grasalkovič-palotába.
Ebben a bejegyzésben nem a választással, hanem a palota nevével szeretnék egy picit foglalkozni, amely jó példája lehet annak, hogyan ferdül el a nem megfelelő olvasásmód, majd az eltorzított átírás miatt egy név eredeti formája és kiejtésmódja.
A Grassalkovichok ősei a török hódoltság idejében érkeztek – több más (nem csak) horvát nemesi családdal egyetemben – az akkori Észak-Magyarország területére. Tagjai gyors karriert futottak be, amelynek köszönhetően a 18. században rövid idő alatt bárói, majd pár évre rá grófi címet kaptak, s emellett természetesen nagy vagyonra is szert tettek.
A vagyon nem ér önmagában semmit, ha az ember nem prezentálja ezt méltóképpen. Ezt már akkoriban is jól tudták a gazdagok, ezért a Grassalkovichok egy szép nagy kastélyt húztak fel az ország akkori adminisztratív központja, Pozsony szélén, mondhatni, akkori kertvárosában.
Ezt az épületet Grassalkovich-palotának hívják. A szlovák helyesírás viszontagságainak köszönhetően természetesen ezt a nevet is szlovákosítani kellett, így a végére rádobtak egy „mekcsenyt“, a középső s-re viszont elfelejtettek tenni. Valószínűleg azért, mert anno azt hitték – mivel a név szláv eredetű –, a közepe sz-nek olvasandó, így: graszalkovics.
A szlovák köztudatba és a hivatalos nyelvhasználatba így a Grasalkovič név vonult be, pedig helyesen Grašalkovičcsá kellett volna szlovákosítaniuk.
Felvetődhet természetesen az a lehetőség is, hogy mi magyarok olvassuk rosszul a nevet, mert azt eredetileg grasszalkovicsnak kellene olvasni. Ha nem elégszünk meg azzal a válasszal, hogy anno a cs helyett ch-t irtak, ahol pedig s-t akartak ejtetni az olvasóval, ott megduplázták az s-betűt, akkor az ügy tisztázására segítségül hívhatjuk a google-t is.
A legnagyobb internetes kereső horvát verziója 22 találatot ad (nem 65-öt, ahogy először kidobja) a Grašalković névre és hetet a Grasalkovićra – ennek nagy része viszont a Grassalkovich-palota szlovák megnevezésére mutat, tehát kvázi a szlovák írásmód által befolyásolt –, az Antun Grašalković névre 18 találatot kapunk, az Antun Grasalkovićra pedig csak hármat. A palota építtetője a wikipedia horvát oldalán is Grašalković formában szerepel , mégha a szócikk minimálisan rövid is. Ez alapján tehát kijelenthetjük: a horvátok is s-el ejtik a Grassalkovich nevet, a hiba így vélhetően nem a mi készülékünkben van.
Mivel viszont a név már régen bekerült a szlovák köztudatba – a két világháború közötti szlovák állam elnöki palotája is a Grassalkovich-palota volt –, kicsi az esélye annak, hogy akár egy tucatnyi tényfeltáró, felvilágosító írás megjelenése után is helyesen ejtsék a szlovákok az egykori főnemes nevét. És ebben a bejegyzésben még nem is szóltunk arról, hogy mi a francért kell minden – vagyis majdnem minden – 1918 előtt az akkori Magyarországon élt jelentős személy nevét szlovákosítani, azaz miért nem lehet Grassalkovich szlovákul is Grassalkovich...

A cikk apropóját az szolgáltatta, hogy Grassalkovich Antal (vagy Antun Grašalković) 315 évvel ezelőtt ezen a napon született.

Morális oszlopok

Pavol Paška. Vagy Rafael Rafaj. A szlovák parlamentarizmus etalonjai. Ez előbbi a törvényhozás februári ülésszakának megnyitása alkalmából felszólította az ellenzéki honatyákat, hogy adják vissza képviselői mandátumukat. Merthogy csaltak, képviselőket vásároltak – állította mindezt Daniel Lipšic „vallomása“ alapján. Paška szerint a távozással „törlesztenék az erkölcsi adósságot választóikkal szemben“. A házelnök még azt is hozzátette, szerinte miért nagyobb a jelenlegi parlament bizalmi indexe a 2002 és 2006 közöttinél: „a parlamentben ma az értékek kemény szabályai vannak hatalmon“. Hát valóban, ezt érezni is, szinte kicsattan a kormánykoalíció az értékektől. Elég ránézni egy ilyen Ján Slotára vagy Vladimír Mečiarra. Vagy egy Pavol Paška nevű házelnökre, aki probléma nélkül átírja a parlament által megszavazott törvénymódosítást, majd kézjegyével látja el. Ez is parlamentarizmus meg értékek a javából.
Ehhez már csak Rafael Rafaj csípős megjegyzése hiányzott, aki szerint az ellenzék erkölcsileg teljesen elzüllött. Hát igen, itt már csak egy krónikás aláíráshamisítónak kellett megszólalnia...

Magyar (csatár)mentalitás?

Sportolóktól állítólag nem lehet értelmes nyilatkozatokat várni. (Tudjuk, hogy csúnya dolog az általánosítás, de akik általánosítani szoktak ebben a témában, azok ezt mondják róluk.) Nem tudom, hogy ez mennyire igaz, én ma Szalai Ádám egy spanyol lapnak adott válaszain ámultam. Ez a bizonyos Szalai Ádám egy fiatal magyar focista, csatár, ún. tehetség – tehetséggel egyébként a magyar fociban tele volt a padlás az elmúlt 20 évben, csak az eredmények hiányoztak. Reméljük, ő nem csak tehetség marad, de egyszer valódi jó focista lesz.
A lényeg, hogy az illető annak apropóján adott interjút a spanyol As című lapnak és a Real Madrid internetes oldalának, hogy a Madrid a tavaszi BL-keretébe jelölte. Nézzük csak az inkriminált mondatokat, amelyeket a blogíró ámulatát okozták: Szalai az index.hu szerint arról álmodik, hogy pályára lép a Santiago Bernabeuban (gyengébbek kedvéért: ez a Real stadionja) vagy az Anfield Roadon (gy.k.: ez az FC Liverpool stadionja, ahol a Real BL-nyolcaddöntős meccset fog játszani). De, és itt jön a lényeg, ami miatt ebből az egészből blogbejegyzés lett: arról enyelőre nem képzeleg, hogy gólt is szerez a két találkozó valamelyikén.
Chezze! Mi a franc a csatárok dolga? Alaphelyzetben az, hogy gólokat lőjenek. Szalai egy csatár. Ha arról álmodik, hogy pályára lép, akkor kérdem én, mi a fenét akar csinálni a mérkőzésen? Nézelődni? Vagy bedobásokat elvégezni? Vagy szerinte nem az a csapatba való bekerülés leghatékonyabb módja, ha gólt, gólokat szerez? Miről álmodik egy csatár? Nem a gólszerzésről?
Szalai egy magyar focista. Talán ez a magyarázat. Vagy csak megijedt az interjútól. Vagy ún. tipikus sportoló, aki nem tud nyilatkozni, mert nincsenek értelmes gondolatai. Vagy egy tipikus magyar focista?

Körkérdés

Miután Robert Fico kormányfő jelezte, valóban Miroslav Lajčák lesz az ország új külügyminisztere, médiaberkekben felvetődött a kérdés, mi lesz felesége, az ismert és népszerű híradós műsorvezető sorsa férje kinevezés után. A miniszterelnök szerint nem probléma, hogy a miniszterfeleség a köztévé híreit mondja be. „Ő csak egy ember, aki a tévéképernyőn szerepel, a tartalomért mások felelnek. Hagyjuk, hogy a kedves feleség végezze a saját munkáját“ - mondta a kormányfő. Fico szerint a miniszter arája „tudni fogja, hol az ő helye“. A politológusok véleménye szerint viszont nem ilyen egyértelmű a helyzet, a későbbiekben hitelességi problémák is felmerülhetnek, ami nem biztos, hogy jót tesz az STV esti hírműsorának, mely a médiaanalitikusok szerint, mint a múltban általában, az utóbbi években is hiteles és kiegyensúlyozott.
Kikértük néhány ellenzéki politikus véleményét is a kérdésben. „Nyugtalanító állapotokat teremthet a helyzet“ – mondta Bárdos Gyula MKP-frakcióvezető. „Ezzel megszeghetjük az ET 2362/114. számú 1997-es ajánlását“ – tette hozzá A. Nagy László, a parlament emberi jogi bizottságának elnöke (MKP). Daniel Lipšic KDH-alelnök szerint pedig ez a kormány erkölcsileg már annyira mélyre süllyedt, hogy őt egy ilyen „malőr“ már meg sem lepi.
Az általunk megszólaltatott újságírók sem látták olyan egyértelműen ártatlannak a helyzetet, mint ahogy azt a kormányfő lefestette. Bárdos Ágnes (STV, magyar adás): „Nem túl professzionális, ha a férj magas politikai funkciója ellenére a felesége továbbra is a médiában tevékenykedik, ráadásul a közéleti hírekkel dolgozik.“ „Erre egy nyugati, magasabb politikai kultúrájú országban nem kerülhetett volna sor“ – mondta Nagy Ildikó, a Pátria rádió egykori igazgatónője. „Morálisan elítélendő, de mit lehet egy ilyen kormánytól várni“ – nyilatkozta Beata Oravcová, a JOJ televízió vezető munkatársa.

Megj.: az írás fikció, a benne szereplő személyek kitaláltak, bármiféle egybeesés a való élettel a véletlen műve .

Mea maxima culpa

Daniel Lipšic, a KDH ifjú titánja szerint gyónni kellene. Mert anélkül nincs feloldozás. Merthogy a jelenlegi ellenzék bűnös és ezt be is kellene ismernie. Képviselőket vásárolt, gyanús tenderügyei voltak, korrupciótól bűzlött. Az egész ügyet több aspektusból is meg lehetne közelíteni, de még mielőtt elkezdenénk lehurrogni a KDH-s alelnököt, el kell ismernünk, hogy amit mond, az tényleg igaz. És tényleg nagyon nem szép. Sőt, amit Robert Fico kormányfő mond ezzel kapcsolatban, az is igaz. A képviselők vásárlása ugyanis egy demokratikus társadalomban az egyik legnagyobb bűnnek számít. Sokkal nagyobbnak, mint az egészségbiztosítók hasznának lenyúlása, mint a gyorsított sztrádaépítések miatti tróger kisajátítások, sokkal nagyobbnak, mint Harabin egykori maffiózóhaverja és Janušek faliújságtendere, vagy akármi más, amit ez a kormány az előző két és fél évben kitett.
A cél szentesíti az eszközt, mondanák a pragmatikusok, ez a megállapítás viszont a nyomós elvi ellenvetéseken kívül azért is sántít, mert ha valamely praktikus célok elérése miatt seggberúgjuk azokat az alapelveket, amelyeken az egész rendszer áll (és/vagy bukik), akkor ez később sokkal nagyobb problémaként, bumerángként csaphat vissza, mint pár kisajátított magánvállalat és haveri zsebekbe nyomott tendergyőzelem. Az ellenzék pedig nálunk 1998-ban valóban arra kapott mandátumot, hogy más politikát csináljon, mint a harmadik Mečiar-kormány. És ez messze nem csak a gazdaságpolitikára volt érvényes, hanem a tisztességesebb, a demokratikus értékrend iránt elkötelezett közéletformálásra is. Avagy úgy is mondhatnánk: a zembereket ez előbbit érdekelte a leginkább – legyen tele a zseb –, míg az entellektüel elitet inkább ez utóbbi.
Még mielőtt viszont Daniel Lipšicet szimbolikusan vállon veregetnénk, illene megjegyezni, hogy az illető négy évig a Dzurinda-kormány minisztere volt és a mostani hirtelen jött mea culpájára két és fél évvel a legutóbbi választások után került sor. Jobb későn, mint soha, mondhatnánk, ha az egész akció nem Lipšic politikai ambícióitól bűzlene. Merthogy idén még KDH-elnökválasztás is lesz. És az sem lefutott dolog, hogy ki lesz Dzurinda távozása után – tényleg, mikor áll már odébb végre?... – az ellenzék vezére. Lipšic pedig nagyon el tudná magát képzelni ebben a szerepkörben.
És még mielőtt virtuálisan elsírnánk magunkat Fico vállán, azt is hozzá kell tenni, hogy pragmatikus politikusként valószínűleg ő eddig csak azért nem vásárolt képviselőket, mert nem volt rá szüksége. Ismerve eddigi tetteit és hozzállását, nem elképzelhetetlen, hogy ő sem nagyon riadna ettől vissza, ha rászorulna. Avagy, egyben nagyon is hasonló a gondolkodása az őt megelőző miniszterelnökkel: a politikában nem az értékek, hanem mindig is az érdekek a legfontosabbak. Mondták anno mind a ketten kormányfőként. Végezetül tegyük hozzá: ha már Fico észt oszt morális kérdésekben, először otthon kellene rendet teremtenie, merthogy Mečiar személyében olyan ember és párt van a koalíciójában, amely sokkal nagyobb mértékben vágta haza a demokráciát, mint a második Dzurinda-kormány idejében bemutatott képviselővásárlás – lásd Gaulieder képviselő kizárása, meghiúsított népszavazás, az államfő fiának elrablása, stb. S mindezen dicső tettek hű asszisztense volt egy bizonyos Ivan Gašparovič is, aki jelenleg a Smer támogatását élvező elnökjelöltként és a Smert támogató államfőként funkcionál leginkább. Mea culpa Lipšic úr, mea culpa Fico elvtárs...

Új Kubiš. Vagyis új Kukan. Vagyis...

Vagyis van egy új külügyminiszterünk, aki szinte semmiben sem különbözik az elmúlt évek tárcavezetőitől. Beszéli a világnyelveket, magas rangú európai diplomatákat ismer – merthogy különböző külföldi diplomáciai posztokon működött, ahol ezeket megismerhette –, tud viselkedni, nem vulgáris, tud öltözködni, nem hülye. Ja, és a moszkvai székhelyű MGIMO külpolitikai akadémián végzett. Természetesen még az átkos éveiben.
A fentiekben összefoglaltakat akár pozitívumként is kezelhetjük, ha felületesen nézzük a dolgokat. És ha ficokormány-mércével mérünk. Elvégre a kormányfő választhatott volna százszor rosszabbul is – például kinevezhette volna a külügyi tárcával már többször hírbe hozott Marek Maďarič kultuszminisztert. „A külügyminiszternek karrierdiplomatának kell lennie“ – tartja az ismert szlovákiai belpolitikai dogma. Az lett.
Mélyüljünk egy kicsit jobban el a témában és tegyük fel magunknak a kérdést: valóban karrierdiplomatának kell lennie a külügyminiszternek? Máshol is így van ez? Ha jobban körbenézünk, láthatjuk, hogy az európai országok nagy része más nótát fúj. Hogy a hozzánk úgymond legközelebb lévő/álló két országot nézzük csak: Karel Schwarzenberg és Göncz Kinga sem karrierdiplomataként került a külügyi tárca élére. De ugyanez elmondható például Franciaországról vagy Nagy-Britanniáról is. S egy lélegzetvétellel hozzá is kell tenni, hogy ez értehtő is. Független és érett külpolitikát függetlenül gondolkodó, „államférfi-jelölt“ politikusok tudnak teremteni, nem pedig káderek. Mert akárhogyan is nézzük, az ún. karrierdiplomata nem más, mint egy apparátcsik. Az egyetem – jellemzően jogi kar – elvégzése után pár éves moszkvai diplomata-agytágítás, majd néhány év a külügyben – jellemzően még az átkos éveiben – az X főosztály beosztottjaként, referenseként, majd néhány év nagykövetkedés valamelyik ázsiai vagy dél-amerikai országban, pár év valamilyen ENSZ- vagy EU-s misszióban New Yorkban, Genfben vagy Brüsszelben. Körülbelül így néz ki egy szlovákiai – vagy akár közép-kelet-európai – karrierdiplomata életrajza. Az eredmény pedig? Az illető megtanul viselkedni, megismer pár közepesen fontos embert a világban, és elsajátít az oroszon és angolon kívül még egy-két idegen nyelvet. S a legfontosabb: ha az elején még volt saját nézete, a külügyminisztérium dolgozószobáiban, a különböző diplomáciai missziókban teljesen elszokik attól, hogy ilyenje is lehet, s egyszerű hivatalnokká züllik. Aki sablonokban gondolkodik és mindig tudja, kire kell hallgatni. Ennek nagy hátránya pedig az lesz, hogy a külpolitika alakítója nem a külügyminisztérium, hanem a kormányhivatal lesz, a külügyi tárca pedig csak a végrehajtó. És a tűzoltó, ha kell.
Ez utóbbit nézve, nem is csoda, hogy Ficónak ülnek az ilyen miniszterek.
És ebben a bejegyzésben még szót sem ejtettünk arról, hogy miért kell még 20 évvel a rendszerváltás után is örülni egy olyan külügyminiszternek, akit anno a Szovjetúnió diplomáciai főiskoláján képzeztek ki... (Itt egy rövid lista a nevesebb MGIMO-abszolvensekről. Büszkék vagyunk rá, hogy egymás után a harmadik miniszterünk is innen való?)

Lejárt szavatosságú nemzet?

A Týždeň című szlovák közéleti hetilap utolsó 2008-as számában azzal a körkérdéssel fordult ismert, főként szlovák értelmiségiekhez és közéleti csinyovnyikokhoz, hogy szerintük mikor volt a szlovák történelem aranykora. Ha ezt a kérdést magyar vonatkozásban (tehát hogy mikor volt Magyarország, a magyar nemzet avagy a magyar történelem aranykora) tennénk fel magyaroknak – értelmiségieknek vagy a zutca emberének, mindegy – valószínűleg nem kapnánk olyan választ, amilyet az említett hetilap kapott. Nem is egyet. Nevezetesen: még csak jön. (Zárójelben jegyzem meg, hogy azok, akik ezt mondták, többnyire nem szlovák nemzetiségűek voltak, de ez e bejegyzés témája szempontjából másodlagos.)

Arra a kérdésre mindenképpen egyértelmű válaszokat kapnánk, hogy melyik volt a magyar történelem fénykora. Honfoglalás, államalapítás, Nagy Lajos vagy Mátyás király korszaka, a 48-as forradalom és szabadságharc időszaka, a dualizmus – időrendi sorrendbe állítva valószínűleg ezek lennének a leggyakoribb válaszok. És óvatos tippem szerint tízből egy – avagy százból egy – olyan válasz sem érkezne, hogy majd csak jön. Jogos a kérdés, hogy milyen jövője van annak a nemzetnek, amely úgy érzi, elérte a csúcsot, s ezt már meg sem fogja közelíteni Mennyire vitális egy ilyen nemzet, mennyire akar élni, mennyire gondol a jövőjére? Ha az a jövő már úgysem ér sokat, ha a legjobb már mögöttünk van. Valóban a magyar nemzet öregkora, a lassú elmúlás vár ránk? A nemzet viszont nem személy, így nem is vénülhet el. Illetve, ha közéletileg, eszmeileg, gazdaságilag meg is vénül, mindig megújulhat, fejlődhet, nagyobbodhat. Ez az út tehát elméletileg nem egy irányú.
A fenti kérdésre nagy valószínűseggel érkező pesszimista, csak a múltat emlegető válaszokat valószínűleg az a tény folyásolja be döntően, hogy a mai Magyarország jóval kisebb akármelyik korabeli Magyarországnál. A magyarság fényes reményébe vetett hit viszont csak az ország határaitól, területi kiterjedésétől függ? Fel lehet adni az eljövendő újabb aranykorba vetett hitet? Történelmi példák igazolják, hogy a jelen helyzetnél sokkal pocsékabb kilátások közepette is voltak emberek és nemzetek, akik nem adták fel a reményt és igazuk lett. S ez távolról sem a magyarságra igaz. Ez a hit viszont mintha eltűnt volna belőlünk.
Lesz még magyar aranykor? S ha igen, ez miben fog megnyilvánulni?