Egy jó szakember

Minek a mentelmi jog? Pláne egy jó szakembernek? Aki mégcsak nem is képviselő. Mert nem lehet az, ezt már 2000-ben tudatták vele. Vagy mégiscsak honatya lenne?

Az a piszkos immunitás. Ezúttal egy bizonyos smeres képviselőt ért utol a sors, aki egy cigánylánnyal akart csintalankodni, amiért a csaj fickója beütötte a képviselő úr autójának üvegét. Ő pedig ezért kissé inzultálta. Állítólag.
Ám mivel az illető azóta már képviselő lett, az ügyészség tehetetlen. A parlament ugyanis – amint az várható volt egy kormánypárti politikus esetében – nem függesztette fel az elvtárs mentelmi jogát. Az ügy mondhatni klasszikus darab, több tucat ehhez hasonlót láttunk már az elmúlt másfél évtizedben a szlovák törvényhozásban. Az ok, amiért ezt a bejegyzést idetosszantottam, egy korábbi Nové Slovo-interjú, mely a képviselő úr nevével kapcsolatban eszembe jutott. Vagyis a baloldali hetilap egyik beszélgetőestjén elhangzottak lejegyzése. 2000-ből. Akivel pedig beszélgettek, az Robert Fico akkori ellenzéki pártelnök, jelenlegi kormányfő. Az elvhű politikus.

„...Mondok egy ember, egy embert, aki csillagos egyesre teljesített. Jano Kvorka, aki eljött a pártalapító kongresszusra, elviselte a küldöttek lenéző tekinteteit és értesült arról, hogy soha semmilyen magas pártfunkciót nem tölthet be, nem lehet képviselő vagy miniszter. Pedig ő az egyik legjobb regionális koordinátor. Ha mindenki ilyen volna, a Smernek ma 30 százalékos támogatottsága lenne.“ (kiemelések tőlem, az eredeti megtalálható itt)


Megj.: a linkelt beszélgetés egy nagyszerű forrás. Aki türelmesen végigolvassa, az láthatja, mennyi mindenben változott meg azóta a kormányfő véleménye, s pont fordítva, mi mindent lehetett már akkor „kiolvasni“ belőle.

Elfelejtett (sohasem volt?) elvek

Az ember gyorsan felejt. A politikus is. A politikus is csak ember.

Koszovó felosztása dominóeffektussal járna – véli egy európai kis ország külügyminisztere. A kijelentés talán nem lenne ennyire meglepő, ha nem éppen Koszovó vezető diplomatájáról lenne szó. Hosszú éveken keresztül ugyanis éppen a koszovói albánok voltak azok, akik a „szent és sérthetetlen országhatárok“ és a „nemzeti szuverenitás“ megtörésének a zászlóvivői voltak. Céljukat pedig el is érték – az más dolog, hogy milyen eszközökkel. Mert hát az eszközökben a szerbek sem válogattak. Az eredmény ismert: Szerbia elvesztette Koszovót. Azt az egykori régiót, ma független államot, melynek 90 százaléka amúgy sem kívánt a szláv testvérek uralma alatt élni.
A koszovói függetlenedési folyamattal párhuzamosan pedig a régió északi részében élő szerbek is függetlenséget akartak, akarnak. Illetve azt mondják: ha ti elszakadhattok Szerbiától, miért visztek minket is az új államba, mi Szerbia része szeretnénk maradni. S ebben van valami ráció.
Egy elvhű koszovói elszakadáspártitól pedig mi sem lenne természetesebb, mint azt mondani: mi is menni akartunk, nem engedtek, küszködtünk, de sikerült. Ti is menni akartok, hát tessék, mi megértjük, ha mehetnéketek támadt.
Mondhatná ezt egy politikus, ha elvhű lenne. De olyanból viszonylag kevés van, pláne a Balkánon. Pedig ha már elvhűség nincs, legalább a ráció közbeszólhatna: jobb „megszabadulni“ az új államban élni nem akaró kisebbségtől, ezzel is jó pontokat szerezni a nemzetközi közösség előtt. Vagy legalább ezzel a lépéssel „kibizniszelni“ valamit a szerbeknél, normalizálni próbálni (a hangsúly a próbálni szócskán van) a kapcsolatokat.
Ez a hozzáállás kicsit emlékeztet az első világháború utáni (f)osztozkodáson nyertes államok politikájára: kisebbségként jogokat követeltünk, de többségként megadni azt a többségiből kisebbségivé válóknak már büdös.
Mint ahogy az elvhűség is.
Büdös.

Egy illúzióval kevesebb

Néha elég szépeket mondani és mosolyogni. Főként a választók vevők erre. De hogy a világ egyik legrangosabb díját odaítélő bizottságnak is elég legyen mindez, az már fölöttébb érdekes.

Ha a norvég ítészek azt kívánták elérni, hogy a Nobel-békedíjat végérvényesen gúny tárgyává tegyék, elérték céljukat. De feltehetően nem ez volt a vezérmotívumuk, amikor egy alig egy éve hivatalban lévő, gyakorlatilag még semmilyen eredményt felmutatni nem tudó – hacsak a „megmentő csomagok“ címszó alatt kidobott dollármilliárdokat nem számítjuk ide – elnöknek ítélték az egykor rangosnak számító díjat.
Igen, egykor rangosnak számítót. Ugyanis ha megnézzük, az utóbbi egy évtizedben ki mindenki részesült ebben az elismerésben, akkor láthatjuk, a mostani döntés nem egy egyszeri félrelépés, egy fura korszak kezdete, csak valaminek a legalja. 2001-ben a gittegyletként működő ENSZ és annak akkori feje, Kofi Annan kapta a díjat, egy évre rá a 20. század egyik legcsapnivalóbb teljesítményét nyújtó amerikai elnöke, Jimmy Carter (akinek tevékenysége utóda, Ronald Reagan történelemformáló, bátor és karakán politikai szerepvállalása és személyisége mellett valósággal eltörpül), 2005-ben egy másik gittegylet, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség és annak vezetője (akik soha egyik atomfegyverekkel fenyegető rendszernél sem tudtak semmit elérni) vihette haza a díjat, 2007-ben pedig a propagandista Al Gore és csapata, aki olyan vehemensen menti meg a környezetet, hogy közben a Southfork ranch-csal vetélkedő villája és autói annyi energiát zabálnak fel, mint fél Afrika. És ezek után jön egy államfő, aki a jelölések leadásának pillanatában még csak zsenge két hete volt hivatalában, a díj odaítéléséről szóló döntés pillanatában pedig nulla eredményt tudott felmutatni. A fentebb felsoroltak legalább hosszú éveken keresztül csinálták a nagy semmit, tehát nagyon tapintatos véleményezéssel rá lehetett fogni, hogy van mögöttük valami. Persze nem eredmény, de valami. Most még ennyi sem. Semmi.
Nobel-békedíjat kaphat elnök. Kaphat amerikai elnök is. Demokrata vagy republikánus, fehér vagy fekete, mindegy. De, kérem szépen, az eredmények alapján! A döntés viszont azt sejteti, valakik a politikai preferenciák alapján döntöttek, egy oldalt, nézetet, kezdeményezéseket támogatandó, nem pedig azért, mert a díjazott kezdeményezései, tettei láthatóan előbbre vitték volna a világot.
Barack Obama lehet, hogy eredményes elnök lesz. Legyen az! Lehet, hogy a nemzetközi diplomáciában és a konfliktusok megelőzésében is új korszakot fog nyitni. Nyisson! Lehet, hogy embermilliók életét fogja megmenteni tevékenységével. Mentse meg! Drukkolok neki hozzá, őszintén. Mint minden jó kezdeményezésnek. De hogy eddig ebből semmi sem jött össze – sőt, eddig úgy néz ki, nem is nagyon fog –, az is biztos. Most ez is elég volt a Nobel-díjhoz. Szomorú. Avagy: egy illúzióval kevesebb.

A közös többszörös

Híd–Smer együttműködés? MKP–Smer együttműködés? A Híd és az MKP ugyanazt a jelöltetet támogatja? Egy magyarral szemben? Megyei kis abszurdok.

Közelegnek a megyei választások, melyek általában a lehető legidétlenebb koalíciókat szokták „előhozni“ a pártokból. Az MKP ezúttal annyira vigyázott, nehogy akárhol is szóba álljon a Híddal, hogy végül az egyik legváratlanabb ponton találták meg a közös többszöröst. Egy HZDS-Smer jelölt személyében, akit egy széles jobboldali koalíció által megtámogatott, magyar nemzetiségű jelölttel szemben támogatnak. Na kedves magyar választó, erre varrj gombot!
Pedig a két magyar párt által támogatott figura – amellett, hogy smeres –, elég érdekes életúttal rendelkezik: tipikus „totalityák“ családból származik, másodgenerációs kommunista, aki, ha nem jött volna a bársonyos forradalom, valószínűleg ugyanolyan karriert futott volna be, mint így, csak éppenséggel nem polgármester, de „MNV-predszeda“, illetve nem megyeelnök, de kerületi titkár lett volna. Hősünk a 90-es években belépett a Rudolf Schuster és Pavol Rusko által gründolt SOP-ba, majd hamarosan újra megtalálta magában a lappangó baloldali érzelmeket. Jelenleg a Smer egyik vezető keleti embere.
A jobboldali jelölt ezzel szemben (tudtommal) nem rendelkezik pártállami múlltal, 1990-ben a rendszerváltó VPN színeiben kezdett politizálni – helyi szinten –, Kassa-Óváros polgármestere volt 16 éven keresztül. Hősünk magyar nemzetiségű, ráadásul nem csak az a bizonyos „tud magyarul“-típusú figura, aki már csupán a szüleivel beszél anyanyelvén: mindkét lánya magyar iskolákba járt.
Ilyen helyzetben pedig fogja magát a két magyarnak mondott párt, és beáll a Smer-HZDS tandem jelöltje mögé. Persze, négy éve is őt támogatták a második körben, nem volt rossz az együttműködés vele – persze valószínűleg inkább csak mutyi-vonalon, a helyi pozíciók szétparcellázása, befolyás és pénzek szétosztása terén volt virágzó a kapcsolat, mindkét oldal részéről –, de akkor is.
Most hogyan van ez akkor a magyar érdekkel, magyar jelöltekkel?

Naív segg a neten

Mindig megdöbbent, hogy az emberek - köztük a relatíve értelmesek is – mennyire naivak és/vagy magamutogatók tudnak lenni. Sokan még valóban azt hiszik, amit a netre raknak, azt csak pár haver fogja látni? Sajnos igen.

Minap egyik diákkori kollégám lepett meg egy maillel, mellyel picasawebes fotóalbuma megtekintésére „hívott“. Én, mint gyarló kíváncsi lény, rá is kattintottam a linkre, pár perc alatt átfutottam néhány albumát – köztük a nyári vakációkon készült, munkahelyi, vagy a fiatalkori képeket. Ebben még nem lenne semmi különleges, ott döbbentem viszont le, amikor nem is egy üdüléses fotóalbumban érdekes kompozícióban készült fényképeket tekintettem meg. Hősünk az egyiken letolt fürdőnadrággal a strandon, vagyis csupasz seggel pózolt. Két másikon anyaszült meztelenül feszít, csak egy „photoshoppolt“ (fotósprogrammal stoppolt) alfa és omega jel – merthogy görögországi nyaraláson készült a kép –, illetve egy félhold és egy csillag – ez Törökországban „kattant“ – takarta el kedves ismerősünk férfiúi ékességét.
Igen, tudom, liberális demokráciában mindenki azt mutogat, amit akar. Bizonyos határok közt persze. Ezeknél a fotóknál sokkal csupaszabb „igazságok“ is fellelhetők a neten. A kérdés nem is az, mi késztet valakit arra, hogy kivetkőzzön önmagából, hanem sokkal inkább az: miért teszi ezt az illető fel a netre? Pláne akkor, ha történetesen egy nagy múltú egyetem doktoranduszáról van szó, aki órákat tart az adott intézményben és stippendiumot kap tanulmányaiért. Nem fél attól – vagy eszébe sem jut? –, hogy valamely rosszakarója – vagy egy hülye diákja – ez alapján megfingatja?
Biztos nem lenne nehéz dolga. Aztán hősünk magyarázkodna, s megkockáztatom, hogy a csillagok (és félholdak) rossz állása esetén akár még ki is dobhatnák az egyetemről, de minimálisan is nagyon megnehezítené ez további akadémiai pályáját. Ami egy celebnek segít, az egy tudományos pályára törekvő emberke esetében kimondottan káros.
Nagyon sokan még valószínűleg mindig nem tudatosítják, hogy amit egyszer az interneten közzétettek, azt onnan nagyon nehezen fogják tudni levakarni. Ha pedig ez sikerülne is, sohasem lehet tudni, mikor és hogyan bukkan elő újra.