Megéri játszani

A Barcának azért jó szurkolni, mert körülötte sokmindent szépen meg lehet ideologizálni. Persze a többi csapat drukkere is ezt teszi, de nem mindig meri bevallani. Mielőtt viszont túlideologizálnánk a tegnapi BL-döntőt, egy valamit talán nyugodtan el lehet mondani róla: legnagyobb hozadéka az volt, hogy visszaadta a fociba, mint játékba vetett hitet. A Barca győzelme azt üzente: igen, megéri játszani. Mert játékkal is lehet nyerni.

Az egészet egy bizonyos Hendrik Johannes Cruijff nevű úriember kezdte. Ez a hollandus 1988-ban KEK-győztes edzőként az Ajax kispadjáról Barcelonába érkezett. Egyszer, 15 évvel azelőtt már megjárta ezt az utat, de a második utazás mélyebb nyomokat hagyott a futballtörténelemben. Ez a holland fickó fokozatosan összerakta Európa akkori egyik legjobb csapatát, s főként, a kontinens legszebb focit játszó csapatát. Ez a gárda négy bajnoki cím mellett egy-egy KEK- és BEK-serleget gyűjtött össze, maga mögött hagyva egy-egy sikertelen KEK- és BL-finálét is. De a sok siker mellett máig játékával emlékezetes, amiért anno a Dream Team elnevezést kiérdemelte.
Ennek a csapatnak volt egyik fiatal, ám hamar oszlopossá váló tagja, egy bizonyos Josep Guardiola i Sala nevezetű katalán úriember. Akibe - mint ahogy sok más akkori társába is - Cruijff a jelek szerint sikeresen beleoltotta a támadófocit, a labdajáratást, az egyérintőzést, a játékot. S szerencsére ez a fiatalember ezt később sem felejtette el, rázta le magáról.
A fociban hosszú évtizedek óta vív egymással ádáz csatát a játék és a küzdelem. Hol egyik, hol másik kerekedik felül. A meccs sosincs lefutva, végső győztest ebben a "sportágban" nem fognak hirdetni. Ám az ilyen sikerek, mint ez a tegnapi katalán, talán el tudják hitetni a játékosokkal, edzőkkel, klubvezetőkkel és szurkolókkal, hogy így is eredményes lehet valaki. Hogy a sikerhez nem kell megölni a játékot. Elég játszani. S győzni.
Játszunk, s győzzünk. Játszottunk s győztünk. Erről szólt a római finálé, erről szólt az egész év.