Mint minden eredményt, a hétvégén lefolyt államfőválasztás végeredményét is sokféle képpen lehet értelmezni. Értelmezni és félreértelmezni is. Hosszú távon pedig az jár jól, aki a tényekből a megfelelő tanulságokat tudja levonni. Az első jelek alapján félő, hogy az ellenzék nem ebbe a csoportba fog tartozni.Már a választások első fordulója után látszottak annak a jelei, hogy az SDKÚ– MKP–KDH triumvirátus politikusainak nagy része alatt kissé elszaladt a ló. Amikor a havonta ismétlődő közvéleménykutatások által tizenszázalékokra sem „értékelt” pártok megmondóemberei a 47–38 százalék számpárok láttán azt kezdték mondogatni, „nem is olyan rossz a helyzet, mint amilyennek tűnik, a koalíció nem is verhetetlen, nem is vagyunk olyan népszerűtlenek”, már érezni lehetett, a hosszú évek kormányzásában és belpolitikai viharaiban megedződött közszereplők nem jó oldaláról közelítik meg a dolgot.
Az államfőválasztás első és második fordulójának eredményei valóban hordoznak magukban olyan üzenetet, mely a jelenleg kormányzó kampániának okozhat fejtörést. Hiába vezetnek magasan az rendszeresen publikált előrejelzések alapján, az elnökválasztásban azért meg kellett izzadniuk – pedig jelöltjük nem egy friss politikai kreatúra volt, hanem az évek óta magas népszerűségnek örvendő hivatalban lévő államfő.
Az eredmény tehát egyrészt azt mutatja, hogy verhető a jelenleg hatalmon lévő csoportosulás. Az ellenzék szempontjából viszont tragikus következményekkel járhat, ha a választásoknak csupán ezt az egyetlen üzenetét veszi észre. Fico talán valóban nem olyan népszerű, mint amilyennek tűnik, de ami még ennél is fontosabb: Radičová nem azért ért el ilyen remek eredményt, mert ebben az ellenzéki „márkanevek” segítették volna, hanem pont azért, mert többé-kevésbé sikeresen tudta potenciális támogatóival feledtetni, hogy „azok” is ott vannak a háttérben. A választási eredmény reális, de ugyanígy sokat elárulnak a közvéleménykutatások adatsorai is. A helyes következtetést pedig csak ezen adatok együttes értelmezésével vonhatjuk le: sokan változást szeretnének látni, de a jelenlegi ellenzéki politikusok nagy részét nem tartják elég hitelesnek arra, hogy szavazataikat rájuk adva, rajtuk keresztül realizálják ezt a változást.
Radičová egy új arc volt, mint ahogy viszonylag újak voltak azok is, akik mögötte és mellette álltak a kampányban. Melyik, 2006 előtt sok évig aktív és politikailag amortizálódott SDKÚ-s csúcspolitikus ért volna el ilyen eredményt a 2009-es államfőválasztáson? Egyik sem. Az elnökválasztás fő üzenete tehát az, hogy ehhez hasonló vagy akár jobb eredmény elérhető a 2010-es parlamenti választásokon is – Fico verhető –, ám nem a lejárt szavatosságú ellenzéki vezetőkkel, az általuk képviselt ötlettelenséggel, színtelenséggel és hiteltelenséggel.
