2008. november 28., péntek

A képmutatás magasiskolája

Nem is olyan régen még az volt a magyar helységnevek írásának legnagyobb akadálya, hogy ez ellentétes a törvénnyel. Tankönyvben ilyet nem lehet. És természetesen nem is európai megoldás, mint ahogy miniszterelnök-helyettesünk, az „európai standardok“ nagy hazai ismerője kifejtette. A kétnyelvűség a cool (menő), a földrajzi neveket (geografické názvy) is így kellene írni. (Zárójeles kérdés az olvasó számára: a magukat nagy szlováknak mondók számára a geografické miért nem zemepisné…?) A megoldás első hallásra talán modernül, európaiul is hangzik, gyenge pontja, hogy a tankönyvekből tanulóknak és diákoknak kell tanulniuk, akiket nem biztos, hogy pedagógiai szempontból legjobb a sok zárójelbe tett kifejezéssel összezavarni. Azt is jó lenne megtanítani az iskolás nebulókkal, hogy a kutya pes, a háromszög pedig trojuholník, mégsem jut eszébe senkinek sem – vagyis eddig nem jutott eszébe, de ezután talán… –, hogy zárójelben ezt is az adott tananyagot tárgyaló szövegbe ágyazza. Esetleg csak szlovákul írja le. Pedig az is fontos, hogy tudjuk mi fán terem a pes (kutya), nehogy megharapjon minket. Időközben valószínűleg elugatta magát az európai kutya (PES) is, így a szocialista nagykutyák társaságába nemrég visszavett kormánypárt visszavonulót fújt. Illetve irányt (smer) váltott.
A fenti álindokok mellé jött az elmúlt napokban ugyanis egy másik is: elmagyarosított neveknek nincs helyük a tankönyvekben. „Hangsúlyozom, hogy a tankönyvekbe olyan szlovák városok, falvak, folyók és hegységek nevei is belekerülnek, amelyeknek soha sem volt magyar megfelelője, tehát ezen nevek elmagyarosítása történik ezzel“ – mondta a miniszterelnök. Szegény folyók, hegyek és hegycsúcsok, ha tudnák, mit tartalmaznak magyar tankönyveink, valószínűleg az összes bennük élő, lakó halat, mókust és barnamedvét azon nyomban transzparensekkel a kormányhivatal elé küldenék tiltakozandó a nagy magyar magyarosítás ellen. Nehogy csak a baziniak tüntessenek ott a rájuk kényszerített szemétlerakó ellen… A helyzet viszont komolyabb, fájóbb. Már nem csak hazugságokat, de képmutatást is magában rejt.
Nem elég, hogy lehazudják a fél világot, és általánosan elfogadott normaként állítják be a tankönyvekben szereplő helységnevek kétnyelvűségét, nem elég, hogy lehazudják fél Szlovákiát, és a törvények által egyáltalán nem tárgyalt kötelezettségekkel argumentálnak. Ehhez még képmutató módon azt mondják, az elmagyarosított helyneveket nem lenne szabad tankönyvbe tenni. Csak a történelmieket. Képmutató, mert 1945 után idehaza szinte az összes magyar eredetű helységnevet kivégezték, egytől egyig szlováknak hangzó elnevezésekkel cserélték fel az eredeti hivatalos neveket. Ezek a nevek pedig pár kivételtől eltekintve mind a mai napig érvényesek. Számukra szentek és megváltoztathatatlanok. Ha egyenlő mércével mérnének, akkor egyformán zavarná őket a Máriatölgyes és a Štúrovo is. A félrevezetők és a képmutatók viszont nem ismernek egyenlő mércét.

2008. november 21., péntek

Amikor Slotának igaza van

Bármennyire meglepő a címben szereplő megállapítás, igaz. Van ilyen. Persze nincs mindenben igaza, de abban feltétlenül, amit a szokásos csütörtök reggeli, Robert Fico kormányfővel tartott eszmecseréje után mondott a szlovák–magyar viszony katasztrofális állapotával kapcsolatban. „Azért mert valaki valakiről úgy nyilatkozott, hogy fésületlen, és emiatt tör ki lassan a harmadik világháború, ez teljesen nevetséges“ – véli a nacionalista pártvezér. Ez valóban nevetséges lenne. „Csak a süketek és vakok nem látják, hogy ezek közönséges, primitív álindoklások“ – tette hozzá Slota. Ez is nagyrészt helyénvaló. Azt mindenki tudja, hogy Slota nem különösebben válogatja meg szavait, olykor alaposan „belebarmol“ a közbe, jókora nagyságú és szagú szóürülékeket hagyva maga után. Melyeket aztán partnereinek kell összetakarítaniuk. Ilyen politikusból van jópár nyugaton is, ezzel nem is lenne nagyobb probléma.
A fő gond nem azzal van, ahogyan Slota elmond valamit, hanem hogy mit mond és ez mi mindent von, vonhat maga után. Helyes a pártvezér azon meglátása, hogy nem a fésületlen, kócos kifejezések rontják elsősorban a két nemzet kapcsolatát, hanem – ezt már e sorok írója teszi hozzá – az a gyűlölet és megvetés, melyet ezek a szavak mintegy spanyolfalként eltakarnak. Hogy aztán azok, akik nem szeretnék a lényeget látni, egyszerűen az illető vulgarizmusában lássák a problémát. „Slota primitív alak, aki mindenkit megsért, de pártja standard képződmény, amely csak abban különbözik a többi párttól, hogy erélyesebben szólal fel a nemzeti kérdésekben“ – így az általános politikusi és politológusi vélekedés. (Tisztelet a kivételnek!) Holott az elsődleges problémát nem az okozza, hogy a nemzet Jankója lebohócozza Szent Istvánt vagy lekócosozza Göncz Kingát. Az elsődleges probléma a gyűlölet, mely az illető és az általa vezetett párt többi prominense irányából a magyarok felé árad. Gyűlölnek minket azért, mert magyarok vagyunk s gyűlölnek mindent, ami egy kicsit is magyar. Az, hogy ez Slota részéről mennyire számít puszta számításnak, haszonlesésnek, ebből a szempontból teljesen másodlagos. De addig, amíg a közéletre befolyással bírók szlovákok nagy része ezt nem tudatosítja, nem remélhető előrelépés. Ha Slota holnaptól egy vulgáris és sértő kifejezést sem tenne, nem jelentene többé problémát? Nem, ő akkor is ugyanaz a gyűlöletkeltő alak maradna, csak elfogadhatóbb csomagolásban.
„Csak a süketek és vakok nem látják, hogy ezek közönséges, primitív álindoklások“ – üzente Slota azoknak, akik az általa mondott vulgarizmusokat tartják a szlovák–magyar jószomszédi kapcsolatok kerékkötőjének. Valóban: ne legyünk süketek és vakok!

2008. november 14., péntek

Megszüntetett testvériség

Akármennyire is utálhatjuk Robertkót, egyvalamit meg kell hagyni: ügyes politikus. Ezt ma, egy nappal, pár órával a hosszú hónapok óta várt magyar-szlovák kormányfői csúcs előtt is tökéletesen bizonyította. A szlovák belügy ugyanis véletlenül pont a napokban, egészen pontosan szerdán szüntette be a Szlovák Testvériség (Slovenská pospolitosť) néven futó agyrémszervezetet, mint polgári társulást. Pártként már két évvel ezelőtt rátették ajtajukra a lakatot, most viszont "alsóbb szinten" is lehúzhatják a rolót.
Minderről természetesen a kormányhivatal ad tájékoztatást (nem a belügy, amely normál esetben az ilyenről tájékoztatna) ma, egy nappal a tervezett csúcstalálkozó előtt . Melynek egyik fő témája a két ország/nemzet viszonyát mérgező radikalimus lesz. Ahol majd tehát Fico koma vígan mutathatja magyar kollégájának: látod, mi nem gatyázunk az egyenruhában masírozó hülyegyerekekkel! És nálatok ez hogyan is működik?... Gyurcsány papa meg erre legfeljebb hümmöghet egyet. Persze Fico ilyetén kijelentése - amelyhez hasonlót már ma is megeresztett, amikor a szélsőségesekkel szembeni zéró toleranciáról papolt - akkor lenne igaz, ha a Testvériség kapuit már évekkel ezelőtt bezárták volna. De legalábbis 2006 körül.
Megváltoztak az utóbbi hónapokban/években szélsőségesekkel, erőszakot és kirekesztést hirdetőkkel szembeni jogszabályok? Az imént becsukott társulás az utóbbi hónapokban különösebben bevadult volna? Nem. Akkor ilyen alapon miért nem lehetett őket taccsvonalon túlra tenni már korábban? Mert a francot sem érdekelte. És akkor miért most? Mert holnap Fico-Gyurcsány találkozó lesz. Érdekpolitizálás a javából...

2008. november 13., csütörtök

Megbékélési bohózat

Kezd tragikomikus méreteket ölteni a szlovák–magyar megbékélési hacacáré. Lassan szinte mindenki mindenkivel összeborul. Mindenki mindenkit szeret. A két kormányfő végre megtalálja egymáshoz az utat, szerelmet vall a két házelnök és államfő is, a két ország parlamentjeinek bizottságai is összeborulnak. Ölelkeznek és megígérik, ők mindent megtesznek a megbékélésért. A kialakult helyzetből pedig minden épkézláb politikus igyekszik a lehető legtöbbet profitálni. Persze mindenki a maga módján. A kisebb pártok és a politikai süllyesztő felé tendálók is érzik, itt, most kell megnyilatkozni, valamit mondani – teljesen mindegy, hogy mit, lehet totálisan banális és semmitmondó is –, most esély van belekerülni a hírekbe és egy kicsit vissza a köztudatba is. Alighanem végleg leírt smeres EP-képviselőnő megy ki a határra, ugyanott találjuk a Szabad Fórum politikusát is. Mármint az alelnöknőt, mert az elnöknő valószínűleg még a hétvégi diszkóláz fáradalmait pihente ki. Az ellenzék közös államfőjelöltje – aki pár hete még nem látott sok problémát a kétnyelvű helynévmegnevezésekben sem – is a határon toporzékol, transzparenst feszítve egy volt pártelnökkel és a helyi politikusok egy részével. (Amúgy szólhatnának neki, hogy legalább vegye le a napszemüvegét, mert így nem ismerhetik fel egyből a potenciális választók.) A vele együtt ott feszítő volt ellenzéki pártelnök pedig valószínűleg a napokban sátort vert a komáromi híd alatt, mert szinte minden nap ott mutatkozik: transzparens mellett villog, felhívást szövegez és olvas, nyilatkozik fűnek-fának. Még jó, hogy mindig hangsúlyosan kiemeli, a következő választások után mindenképpen vissza kíván vonulni, mert különben még azt hinnénk, ő is valami célból kampányol ott. Közben egyszerre csak mindenki találkozni akar egymással, legyen szó kormányfőről, államfőről, parlamenti elnökről. És persze bizottságokról.
Konstruktív párbeszéd, a szélsőségek elítélése. Nagyszerű eredmények. Csókok és ölelések. Csak közben megfeledkezünk róla, miért is ilyen szar a két ország kapcsolata. Mert az ölelkezések és szép nyilatkozatok ellenére sem valószínű, hogy a következő években ki legyen vizsgálva Malina Hedvig ügye, nem valószínű, hogy a dunaszerdahelyi püfölés vélt jogosságát világosan bebizonyítja a minisztérium – vagy elnézést kér, ha kiderül, hogy mégsem. Mikolaj miniszter nem lesz még a békecsókoktól felvilágosultabb, Slota nem hagyja abba az uszítást, a kormánypártok nacionalista ugatói pedig ugyanúgy ellenséget fognak bennünk látni, mint eddig is.
Egy szó mint száz, nagy színjáték az egész, miközben a lényegen mindez semmit sem változtat majd. Ez szombaton valószínűleg még az optimistábbik fajta számára is láthatóvá válik.

2008. november 12., szerda

Csiga-biga gyere ki...

A magyarországi médiapiac híreit olvasva egyvalamit nagyon nem értek. Van pár dolog, amit nem értek, de egyvalamit nagyon de nagyon nem. A két nagy, megkőzelítőleg egyforma anyagi és volumenjeiben hasonlóan erős befektetői és így külföldi know-how háttérrel rendelkező magántévécsatorna közül hogyan lehet, hogy gyakorlatilag megszakítás nélkül, immár évek óta a csigaTV húzza a a rövidebbet? Tudtommal kvázi a tévépiac liberalizációja (kb. 10–11 éve) óta az RTL Klub nyeri – folyamatosan – a nézettségi versenyt. Az rendben van, hogy valakit többen kell, hogy nézzenek, hogy egy-egy nagyobb, egész szezonos húzóprogramként előkészített produkció megbukik, de hogy ez szinte kivétel nélkül mindig a TV2-nél történjen meg, az már azt hiszem gáz. A csiga-biga vezetői számára. Velük kapcsolatban évek óta talákozom olyan hírekkel, melyek szerint most már nagyon készülnek, a cél érdekében vezérigazgatót cseréltek, új szakembereket hoztak, szerződtettek, új megaműsorokkal készülnek, lekörözik a konkurens csatornát stb., aztán a végeredmény szinte mindig ugyanaz: kellemetlen leégés. Az RTL pedig akármit dob be, mindig jól leforrázza őket.
A TV2-nek licensze van a balfékségre? Vagy ők az örök második és kész?

Ui: még mielőtt valaki azzal vádolna, hogy a két média-konzumfellegvár fogyasztója vagyok, leszögezem, nem, csak érdekelnek a médiával kapcsolatos hírek, melyeket elolvasgatok az interneten. Mintegy hal a tortán...:)

2008. november 10., hétfő

Hétköznapi rasszizmusok

Minap kaptam mailt a kassai városnéző, városfelfedező körút legújabb rendezvényéről. Az egész projektről bővebben itt olvasható, nem szeretném ennek bemutatásával a nyájas olvasó idejét rabolni – amúgy tök értelmes és támogatást érdemlő lokálpatrióta dologról van szó.
A lényeg, hogy a mail része volt egy picasás fotógalériára utaló link is, amelyen az egyik legutóbbi körútjukról készült fotókat prezentálják. A Fő utca és Malom utca sarkán álló épület fotója alatt érdekes fényképaláírás olvasható: „Micsoda is lehetett itt? A cigányok ilyen magasra mégsem érnek el.“ Nem hiszem, hogy a szerző rühellné a romákat, csak egyszerűen vicces kedvében elsütött egy poént. Amilyet mi is akárhányszor megtesszük. Illetve a szlovákok is. De ha cigányok lennénk, mennyire örülnénk neki? (És most ne mondjuk azt, hogy „hát őt rászolgálnak“, mert ez csak félrevezető duma...)

2008. november 7., péntek

Semélyes: Amerikai választások - rohadt sok volt?

Személyes népközeli tapasztalat következik. Csütörtökön beruccantam az egyetemre, ahol doktoranduszként tartok egy órát. Végzős töriseknek, csak páran vannak. A balkáni eseményes a korabeli sajtóban. Gondoltam, kihasználom az amerikai elnökválasztás nyújtotta alkalmat – amikor kivételesen egy külpolitikai esemény viszi el minden újság szinte felét –, s konkrét (mégha aktuális is) példán csámcsogjuk meg kicsit a zsurnalisztikai elméletet. Vittem pár lapot (Sme, Pravda, HN), nézzék át, aztán dumálunk róla.
Az átlapozás után mi volt az első reakciójuk? Hogy mi a szart kell ennyit írni az amerikai elnökválasztásról. „Körbe-körbe ugyanarról.“ „Ha Magyarországon vagy Lengyelországban választanak elnököt, arról nem írnak ennyit“. Ezek mondták. Meg, hogy a mi életünket ez úgysem befolyásolja.
Hm. Ezek az illetők egy éven belül átveszik egyetemi diplomájukat a legnagyobb és legszínvonalasabb hazai felsőoktatási intézményben. Ha ők így reagálnak, akkor mit mondhat az egyszerű átlagpolgár?... Például az egyszerű Új Szó-olvasó.
Természetes, hogy így reagáltak? Hm. Én nagyon csodálkoztam...
Valóban sokat csámcsogunk a lapokban az amerikai elnökválasztáson?

2008. november 6., csütörtök

Hedviges fíling

Igen. Ez már egy életérzés. DAC-os tömegverés kérdésében lassan oda jutunk, ahol immár több mint két éve leledzik a pórul járt egykori nyitrai diáklány megverésének az ügye. Arról, hogy hinnünk kell valamelyik verzióban, mert a felelős szervek képtelenek lezárni a nyomozást, avagy egyértelmű bizonyítékokat elénk tárni.
Először kődobáló szurkolókról hallottunk, majd az ellenfél szektorába rontani kívánó huligánokról. Akiket meg kellett állítani. De mindez persze dokumentálva van. Majd a rendőrökkel verekedő vagy verekedni kívánó, a rend őreit provokáló szurkerekről szólt a nóta. Akiket meg kellett fékezni. Ez is dokumentálva van. Több órás videofelvételen. És persze majd mi is megnézhetjük. Meg a magyar hatóságok. A videó csak nem jön, helyette kapunk pillanatképeket. Verekedő drukkerekről. S hogy mikor dulakodnak, a rendőrattak előtt, közben vagy utána? Mikor repülnek az identifikálatlan repülő tárgyak? Előtte. Ha úgy akarom látni. Közben, ha úgy gondolom. Ha úgy hiszem. Ha elhiszem. Itt a Hedvig-fíling. Nagy hévvel bejelentett eredmények, bizonyítékok, melyek viszont egyrészt késnek, másrészt kiderül róluk, hogy nem éppen azt bizonyítják, amit a rendőrség állít. Hanem éppenséggel a fordítottját. Az alapvető kérdés így már lassan nem is az, miért vertek el egy lelátónyi embert Szerdahelyen, hanem az, hogy mit csinál a rendőrség és miért? Hogyan vezetik azt a szervezetet, amelynek védenie kellene a polgárokat. Ha valóban megdönthetetlen bizonyítékaik vannak, azt 24 órán belül be kellett volna mutatniuk – hogy megnyugtassák a kedélyeket. Ha birtokukban van az egyértelmű bizonyíték, már azzal is hibát követtek el, hogy soknapos totojázásukkal és mellébeszélésükkel tovább mérgesítették a szlovák-magyar kapcsolatokat. És ez még rosszabb – most mélységes elnézést kérek a kékre vert valódi és áldrukkerektől –, mint az a tény, hogy jópár embert vélhetően ártatlanul pufáltak el. Abba az eshetőségbe pedig bele se gondoljunk inkább, hogy a rendőrség szánt szándékkal tartja vissza a felvételeket, vagy nincsenek is ilyen képek, csak nem merik beismerni a túlkapást (mely lehetett sima amatőrizmus eredménye is), esetleg előre eltervelt akcióról volt szó.
És most ugyebár lassan megint ott tartunk, ahol a Hedvig-ügyben voltunk két évvel ezelőtt. Hitkérdéssé válik egy olyan ügy, mely nem kellene, hogy az legyen. Hinni Istenben kell, nem pedig abban, hogy jogosan vagy jogtalanul vertek véresre többtucat drukkert. Ha szlovák vagyok, inkább hiszek a szlovák miniszternek és a szlovák rendőrségnek, ha pedig magyar, inkább elhiszem a megvert magyar szurkolók és a magyar szemtanúk állítását.
Isten azt akarja, hogy higgyünk, ő nem küld kézzel fogható bizonyítékokat. A szlovák belügyre is vonatkozik a régi bölcsesség: semmi jó sem születik abból, ha istennek képzeljük magunkat.

2008. november 5., szerda

Ígéret és bizonyíték

Annak a bizonyítéka vagyok, hogy Amerikában minden lehetséges – mondta az új amerikai elnök a megválasztását követő órákban. Egy félig fekete, félig fehér származású (politikai értelemben vett) fiatalember, aki ráadásul büszkén vállalja fel néger (vagy ahogy a „politikai finomkodók“ írnák: afro-amerikai) mivoltát. Mit is tehetnénk ehhez hozzá? Hogy rohadtul igaza van. És most képzeljük csak el, hogy mifelénk egy tehetséges magyar nemzetiségű állampolgár szeretne államfő vagy miniszterelnök lenni. Igen, ez teljességgel lehetetlen. De talán egyszer majd mi is eljutunk arra a szintre, melyen az amerikaiak vannak – akikről gyakran szeretjük azt hinni, mennyire ostobák, bunkók, beképzeltek –, és nálunk sem a bőrszín vagy az anyanyelv fog dönteni. De mielőtt azon morfondíroznánk, milyen szar országban is élünk, mert bezzeg nálunk nem választanának meg egy magyart az ország első emberének, tegyük fel magunknak a kérdést: és mi megszavaznánk egy cigányt ugyanerre a posztra? Igen, még mi sem vagyunk amerikaiak…

Ennyit a bizonyítékról, melyet az Obamára, a Nagy Ígéretre szavazók tettek. Nagy Ígéret azért, mert csak ezután derül ki, hogy a választások előtt összehordott sok szép – és ugyancsak sok riadalmat keltő – lózung közül mi is valósul majd meg. Személyes véleményem: szinte semmi sem. Elvégre, még Obamának sincs varázsvesszője, amivel csak úgy rásuhint a gondokra és hopplá, minden megoldódott. Így megválasztásának egy reális mondanivalója lesz csak a világ de legfőképpen az amerikaiak számára: ők már egy feketét is megválasztanak államfőnek, nem számít (annyira, annyiaknak) a bőrszín. Ugyanakkor – visszatérve Obama programjára – különösen meglepő, hogy még mifelénk, Közép-Európában is hány, magát értelmiséginek gondoló emberkének volt elég a borító és a lényegre nem figyelt. Nem tudom, kit választottam volna, ha USA állampolgár lennék, de az biztos, hogy számomra a mondanivaló, a program, a lényeg lett volna elsőrendű, nem pedig a bőrszín vagy az üres jelszavak. Elvégre itthon is e szerint szeretek választani (illetve szeretnék, de hát mi hülye helyzetben vagyunk, támogatunk „kell“ egyetlen pártunkat, amelynek sohasem volt épkézláb programja és mondanivalója, legfeljebb hitelesnek tűnő és szépen vigyorgó Bélája). És hát ez az, amiben Obama annyira nem villogott. Sőt, társadalmi kérdésekben alapvetően liberális véleményen volt, míg a gazdaságiakban szocialista elképzelésekkel jött elő. Ezért is nagyon meglepő, hány, magát konzervatívnak, illetve főleg gazdasági kérdésekben liberálisnak, piacbarátnak mondó emberke izgult be Obama nevének hallatán. Ezek az emberkék hazai viszonylatban azt hangsúlyozzák, nem a jelszavakra, szónoklatokra kell figyelni, vagy arra, ki hogyan néz ki, hanem a programra. Errefel a 2008-as amerikai elnökválasztással kapcsolatban meg mi a véleményük? Éljen Obama. Mert hát ő majd változást hoz. De milyet is? És valóban? Mélyen elítélik a különböző szoci gazdasági beavatkozásokat. Államosítás, állami beavatkozások, nagy állami (f)osztogatások? Fuj. De kérem, gazdasági programjában miről beszélt Obama?

Adjuk Baracknak 100 napot. Vagy akár 200-at is. De azért gondolkodjunk el afölött is, mennyire konzekvens a mi hazai, európai kritikánk, ha közben egy népszerű amerikai elnökjelölt kapcsán elfelejtjük magunknak feltenni ugyanazokat a kemény kérdéseket, melyekkel a hazai állapotokat ostorozzuk.

2008. november 4., kedd

Táblafestés rohadt nagy öngóllal

Szegény embert még az ág is húzza. A táblalefestős afférral kapcsolatban ezt inkább úgy módosítanám: szerencsétlen embert/pártot még az ág is húzza.
Most nem rosszból, de ennyire azt hiszem, csak az MKP lehet defekt. Miért is? Mi a helyzet?
A hétvégén a szlovák politikusok mélyebbnél mélyebb felháborodásuknak adnak hangot azzal kapcsolatban, hogy magyar szélsőségesek lekenték Pilisszentkereszt (szlovákul Mlynky) szlovák nyelvű helységnévtábláját. Erre mi, szlovákiai magyarok joggal mondhatjuk: mit pofáznak ezek, amikor itt heti rendszerességgel összemázolnak legalább egy magyar táblát. Sőt. És nem csak most, évek óta. Pontosabban azóta, hogy a 90-es évek elején végre nálunk is megjelenhettek a kisebbségi helységnévtáblák.
Az MKP – ezzel kapcsolatban is – tart egy hétfő késő délutáni sajtótájékoztatót (lapzárták miatt elég pocsék időpont, de hát részben érthető, mert a rendőrség DAC-ügyes sajtója is későn volt, azt meg kellet várniuk, mert arra akartak reagáni), amelyen felszólítják a belügyminisztert, hogy olyan gyorsan, amilyen gyorsan elítélte és magyarázatot követelt magyar kollégáiktól a szlovák tábla lefújására, ítélje el az itthoni táblamázolókat is. És persze oldja meg a problémát. (Zárójelben tegyük hozzá, hogy ez 1998 és 2006 között is élő jelenség volt, amellyel az MKP-t is magában foglaló kormány sem tudott mit tenni... sajnos.)
És hát mit ád Isten? Az MKP pont egy olyan táblát mutat be (a lekérit), amelyet történetesen általában nem etnikai okból szoktak összefirkálni – erről már a belügyminiszter tájékoztat másnap. Ahogy Kaliňák miniszter erélyesen bejelenti délelőtti sajtótájéjkoztatóján, a táblát nem tegnap mázolták össze (Csáky tegnap azt mondta, hogy aznap), hanem már évekkel korábban is úgy volt – ezt a helyi polgármester mondta el nekik. De. Mert nem ez a lényeg (az is gáz, ha két éve összemázolták, nem csak az, ha tegnap tették volna). A miniszter szerint a lefújásnak semmi köze a magyarutálathoz, a helyi emberkék szokták lefújni azért, mert az 1968-ban három falu összevonásából született község Lekérként szerepel hivatalosan, és ez a másik két egykori falu lakójának nem tetszik. Talán nekem sem tetszene. De azért még nem firkálnák le egy magyar helységnévtáblát. Ez másnak a jele szokott általában lenni...
Első hallásra elég debilnek tűnt a miniszter magyarázata. Hát persze, azért fújják le a magyar táblát, mert rühellnek az egykori szomszédfalu neve alatt „futni“. Nem pedig azért, mert egyesek ki nem állhatják a magyar feliratokat. Aztán délután kiderül: ez valóban így van. A helyi magyar polgármester ezt megerősíti az Új Szónak. Chezze!
Erre mondják, hogy pech. Szlovákiában többtucat, sőt, talán többszáz olyan magyar tábla van, amelyet legalább egyszer lefújtak már, egy rakat olyan, amelyet rendszeresen összecsesznek. Azért, mert magyar. Nem hiszem, hogy a lekérin kívül lenne még egy olyan, amelyet nem magyarellenességből firkálnának össze rendszeresen. Az MKP-nak pedig sikerül összeszednie ezt az egyet. Amikor van rá egy egész napjuk (a sajtót hétfő késő délután tartották). Ha pedig már a lekérit sikerült csak hozniuk, akkor legalább rákérdezhettek volna. Halló, mikor cseszték össze? Milyen gyakran? Ja, mert hogy ez ilyen helyi folklór, nem pedig szimpla magyarfóbia? Oké fijjúg, bocs a zavarásért, keresünk egy másik falut, táblát.
Nem, ők még erre sem képesek. És így mi lesz az egész eredménye? A hibbant Kaliňák-félék röhöghetnek a pofánkba, és persze mindenki, aki tudja, mi az igazság és emellett nagyon rühell is minket. Azért, mert magyarok vagyunk.
Mi meg olyan hülyék vagyunk, hogy balfékségünkben képesek vagyunk még az ellenfél ötöséről is öngúlt rúgni magunknak. Illetve az MKP. De hát mi választjuk őket négyévente. Szóval mi is hülyék vagyunk...