Körkérdés

Miután Robert Fico kormányfő jelezte, valóban Miroslav Lajčák lesz az ország új külügyminisztere, médiaberkekben felvetődött a kérdés, mi lesz felesége, az ismert és népszerű híradós műsorvezető sorsa férje kinevezés után. A miniszterelnök szerint nem probléma, hogy a miniszterfeleség a köztévé híreit mondja be. „Ő csak egy ember, aki a tévéképernyőn szerepel, a tartalomért mások felelnek. Hagyjuk, hogy a kedves feleség végezze a saját munkáját“ - mondta a kormányfő. Fico szerint a miniszter arája „tudni fogja, hol az ő helye“. A politológusok véleménye szerint viszont nem ilyen egyértelmű a helyzet, a későbbiekben hitelességi problémák is felmerülhetnek, ami nem biztos, hogy jót tesz az STV esti hírműsorának, mely a médiaanalitikusok szerint, mint a múltban általában, az utóbbi években is hiteles és kiegyensúlyozott.
Kikértük néhány ellenzéki politikus véleményét is a kérdésben. „Nyugtalanító állapotokat teremthet a helyzet“ – mondta Bárdos Gyula MKP-frakcióvezető. „Ezzel megszeghetjük az ET 2362/114. számú 1997-es ajánlását“ – tette hozzá A. Nagy László, a parlament emberi jogi bizottságának elnöke (MKP). Daniel Lipšic KDH-alelnök szerint pedig ez a kormány erkölcsileg már annyira mélyre süllyedt, hogy őt egy ilyen „malőr“ már meg sem lepi.
Az általunk megszólaltatott újságírók sem látták olyan egyértelműen ártatlannak a helyzetet, mint ahogy azt a kormányfő lefestette. Bárdos Ágnes (STV, magyar adás): „Nem túl professzionális, ha a férj magas politikai funkciója ellenére a felesége továbbra is a médiában tevékenykedik, ráadásul a közéleti hírekkel dolgozik.“ „Erre egy nyugati, magasabb politikai kultúrájú országban nem kerülhetett volna sor“ – mondta Nagy Ildikó, a Pátria rádió egykori igazgatónője. „Morálisan elítélendő, de mit lehet egy ilyen kormánytól várni“ – nyilatkozta Beata Oravcová, a JOJ televízió vezető munkatársa.

Megj.: az írás fikció, a benne szereplő személyek kitaláltak, bármiféle egybeesés a való élettel a véletlen műve .

Mea maxima culpa

Daniel Lipšic, a KDH ifjú titánja szerint gyónni kellene. Mert anélkül nincs feloldozás. Merthogy a jelenlegi ellenzék bűnös és ezt be is kellene ismernie. Képviselőket vásárolt, gyanús tenderügyei voltak, korrupciótól bűzlött. Az egész ügyet több aspektusból is meg lehetne közelíteni, de még mielőtt elkezdenénk lehurrogni a KDH-s alelnököt, el kell ismernünk, hogy amit mond, az tényleg igaz. És tényleg nagyon nem szép. Sőt, amit Robert Fico kormányfő mond ezzel kapcsolatban, az is igaz. A képviselők vásárlása ugyanis egy demokratikus társadalomban az egyik legnagyobb bűnnek számít. Sokkal nagyobbnak, mint az egészségbiztosítók hasznának lenyúlása, mint a gyorsított sztrádaépítések miatti tróger kisajátítások, sokkal nagyobbnak, mint Harabin egykori maffiózóhaverja és Janušek faliújságtendere, vagy akármi más, amit ez a kormány az előző két és fél évben kitett.
A cél szentesíti az eszközt, mondanák a pragmatikusok, ez a megállapítás viszont a nyomós elvi ellenvetéseken kívül azért is sántít, mert ha valamely praktikus célok elérése miatt seggberúgjuk azokat az alapelveket, amelyeken az egész rendszer áll (és/vagy bukik), akkor ez később sokkal nagyobb problémaként, bumerángként csaphat vissza, mint pár kisajátított magánvállalat és haveri zsebekbe nyomott tendergyőzelem. Az ellenzék pedig nálunk 1998-ban valóban arra kapott mandátumot, hogy más politikát csináljon, mint a harmadik Mečiar-kormány. És ez messze nem csak a gazdaságpolitikára volt érvényes, hanem a tisztességesebb, a demokratikus értékrend iránt elkötelezett közéletformálásra is. Avagy úgy is mondhatnánk: a zembereket ez előbbit érdekelte a leginkább – legyen tele a zseb –, míg az entellektüel elitet inkább ez utóbbi.
Még mielőtt viszont Daniel Lipšicet szimbolikusan vállon veregetnénk, illene megjegyezni, hogy az illető négy évig a Dzurinda-kormány minisztere volt és a mostani hirtelen jött mea culpájára két és fél évvel a legutóbbi választások után került sor. Jobb későn, mint soha, mondhatnánk, ha az egész akció nem Lipšic politikai ambícióitól bűzlene. Merthogy idén még KDH-elnökválasztás is lesz. És az sem lefutott dolog, hogy ki lesz Dzurinda távozása után – tényleg, mikor áll már odébb végre?... – az ellenzék vezére. Lipšic pedig nagyon el tudná magát képzelni ebben a szerepkörben.
És még mielőtt virtuálisan elsírnánk magunkat Fico vállán, azt is hozzá kell tenni, hogy pragmatikus politikusként valószínűleg ő eddig csak azért nem vásárolt képviselőket, mert nem volt rá szüksége. Ismerve eddigi tetteit és hozzállását, nem elképzelhetetlen, hogy ő sem nagyon riadna ettől vissza, ha rászorulna. Avagy, egyben nagyon is hasonló a gondolkodása az őt megelőző miniszterelnökkel: a politikában nem az értékek, hanem mindig is az érdekek a legfontosabbak. Mondták anno mind a ketten kormányfőként. Végezetül tegyük hozzá: ha már Fico észt oszt morális kérdésekben, először otthon kellene rendet teremtenie, merthogy Mečiar személyében olyan ember és párt van a koalíciójában, amely sokkal nagyobb mértékben vágta haza a demokráciát, mint a második Dzurinda-kormány idejében bemutatott képviselővásárlás – lásd Gaulieder képviselő kizárása, meghiúsított népszavazás, az államfő fiának elrablása, stb. S mindezen dicső tettek hű asszisztense volt egy bizonyos Ivan Gašparovič is, aki jelenleg a Smer támogatását élvező elnökjelöltként és a Smert támogató államfőként funkcionál leginkább. Mea culpa Lipšic úr, mea culpa Fico elvtárs...

Új Kubiš. Vagyis új Kukan. Vagyis...

Vagyis van egy új külügyminiszterünk, aki szinte semmiben sem különbözik az elmúlt évek tárcavezetőitől. Beszéli a világnyelveket, magas rangú európai diplomatákat ismer – merthogy különböző külföldi diplomáciai posztokon működött, ahol ezeket megismerhette –, tud viselkedni, nem vulgáris, tud öltözködni, nem hülye. Ja, és a moszkvai székhelyű MGIMO külpolitikai akadémián végzett. Természetesen még az átkos éveiben.
A fentiekben összefoglaltakat akár pozitívumként is kezelhetjük, ha felületesen nézzük a dolgokat. És ha ficokormány-mércével mérünk. Elvégre a kormányfő választhatott volna százszor rosszabbul is – például kinevezhette volna a külügyi tárcával már többször hírbe hozott Marek Maďarič kultuszminisztert. „A külügyminiszternek karrierdiplomatának kell lennie“ – tartja az ismert szlovákiai belpolitikai dogma. Az lett.
Mélyüljünk egy kicsit jobban el a témában és tegyük fel magunknak a kérdést: valóban karrierdiplomatának kell lennie a külügyminiszternek? Máshol is így van ez? Ha jobban körbenézünk, láthatjuk, hogy az európai országok nagy része más nótát fúj. Hogy a hozzánk úgymond legközelebb lévő/álló két országot nézzük csak: Karel Schwarzenberg és Göncz Kinga sem karrierdiplomataként került a külügyi tárca élére. De ugyanez elmondható például Franciaországról vagy Nagy-Britanniáról is. S egy lélegzetvétellel hozzá is kell tenni, hogy ez értehtő is. Független és érett külpolitikát függetlenül gondolkodó, „államférfi-jelölt“ politikusok tudnak teremteni, nem pedig káderek. Mert akárhogyan is nézzük, az ún. karrierdiplomata nem más, mint egy apparátcsik. Az egyetem – jellemzően jogi kar – elvégzése után pár éves moszkvai diplomata-agytágítás, majd néhány év a külügyben – jellemzően még az átkos éveiben – az X főosztály beosztottjaként, referenseként, majd néhány év nagykövetkedés valamelyik ázsiai vagy dél-amerikai országban, pár év valamilyen ENSZ- vagy EU-s misszióban New Yorkban, Genfben vagy Brüsszelben. Körülbelül így néz ki egy szlovákiai – vagy akár közép-kelet-európai – karrierdiplomata életrajza. Az eredmény pedig? Az illető megtanul viselkedni, megismer pár közepesen fontos embert a világban, és elsajátít az oroszon és angolon kívül még egy-két idegen nyelvet. S a legfontosabb: ha az elején még volt saját nézete, a külügyminisztérium dolgozószobáiban, a különböző diplomáciai missziókban teljesen elszokik attól, hogy ilyenje is lehet, s egyszerű hivatalnokká züllik. Aki sablonokban gondolkodik és mindig tudja, kire kell hallgatni. Ennek nagy hátránya pedig az lesz, hogy a külpolitika alakítója nem a külügyminisztérium, hanem a kormányhivatal lesz, a külügyi tárca pedig csak a végrehajtó. És a tűzoltó, ha kell.
Ez utóbbit nézve, nem is csoda, hogy Ficónak ülnek az ilyen miniszterek.
És ebben a bejegyzésben még szót sem ejtettünk arról, hogy miért kell még 20 évvel a rendszerváltás után is örülni egy olyan külügyminiszternek, akit anno a Szovjetúnió diplomáciai főiskoláján képzeztek ki... (Itt egy rövid lista a nevesebb MGIMO-abszolvensekről. Büszkék vagyunk rá, hogy egymás után a harmadik miniszterünk is innen való?)

Lejárt szavatosságú nemzet?

A Týždeň című szlovák közéleti hetilap utolsó 2008-as számában azzal a körkérdéssel fordult ismert, főként szlovák értelmiségiekhez és közéleti csinyovnyikokhoz, hogy szerintük mikor volt a szlovák történelem aranykora. Ha ezt a kérdést magyar vonatkozásban (tehát hogy mikor volt Magyarország, a magyar nemzet avagy a magyar történelem aranykora) tennénk fel magyaroknak – értelmiségieknek vagy a zutca emberének, mindegy – valószínűleg nem kapnánk olyan választ, amilyet az említett hetilap kapott. Nem is egyet. Nevezetesen: még csak jön. (Zárójelben jegyzem meg, hogy azok, akik ezt mondták, többnyire nem szlovák nemzetiségűek voltak, de ez e bejegyzés témája szempontjából másodlagos.)

Arra a kérdésre mindenképpen egyértelmű válaszokat kapnánk, hogy melyik volt a magyar történelem fénykora. Honfoglalás, államalapítás, Nagy Lajos vagy Mátyás király korszaka, a 48-as forradalom és szabadságharc időszaka, a dualizmus – időrendi sorrendbe állítva valószínűleg ezek lennének a leggyakoribb válaszok. És óvatos tippem szerint tízből egy – avagy százból egy – olyan válasz sem érkezne, hogy majd csak jön. Jogos a kérdés, hogy milyen jövője van annak a nemzetnek, amely úgy érzi, elérte a csúcsot, s ezt már meg sem fogja közelíteni Mennyire vitális egy ilyen nemzet, mennyire akar élni, mennyire gondol a jövőjére? Ha az a jövő már úgysem ér sokat, ha a legjobb már mögöttünk van. Valóban a magyar nemzet öregkora, a lassú elmúlás vár ránk? A nemzet viszont nem személy, így nem is vénülhet el. Illetve, ha közéletileg, eszmeileg, gazdaságilag meg is vénül, mindig megújulhat, fejlődhet, nagyobbodhat. Ez az út tehát elméletileg nem egy irányú.
A fenti kérdésre nagy valószínűseggel érkező pesszimista, csak a múltat emlegető válaszokat valószínűleg az a tény folyásolja be döntően, hogy a mai Magyarország jóval kisebb akármelyik korabeli Magyarországnál. A magyarság fényes reményébe vetett hit viszont csak az ország határaitól, területi kiterjedésétől függ? Fel lehet adni az eljövendő újabb aranykorba vetett hitet? Történelmi példák igazolják, hogy a jelen helyzetnél sokkal pocsékabb kilátások közepette is voltak emberek és nemzetek, akik nem adták fel a reményt és igazuk lett. S ez távolról sem a magyarságra igaz. Ez a hit viszont mintha eltűnt volna belőlünk.
Lesz még magyar aranykor? S ha igen, ez miben fog megnyilvánulni?

Így nem lehet választást nyerni

Láttam egy hirdetést az újságban, majd ma egy plakát fotóját is. És azt mondtam magamban: ez az illető komolyan meg akarja nyerni az államfő-választást? Igen, a képen Iveta Radičová ellenzéki elnökjelölt billboardja látható, valami hasonló jelent meg pár hete többek között az Új Szóban is.
Természetesen elmélkedhetünk arról, milyen jó az, hogy magyarul is kampányol az illető. De még mielőtt ettől elszállnánk, illene megjegyezni, hogy az illető harmadrészt az MKP jelöltje is, miközben a magyar párt is beleszáll valamilyen formában – pénzzel is?... – kampányába. Így azt hiszem nem óriási előrelépés, hanem szinte csak a minimum, hogy a magát a nacionalista (és szocialista, stb.) Ivan Gašparovičcsal szemben meghatározó jelölt a magyar vidéken megereszt pár magyar megaplakátot is.
A bejegyzés elején szereplő kérdés tehát nem a magyar szöveget érinti, hanem magát a reklámot, mint üzenethordozót. Ezt látva pedig mindkét szemem sír. Radičová egy alternatíva az „autóversenyzővel“ szemben, de ilyen kampánnyal komolyan gondolják, hogy nyerhet? A plakátot látva azt hittem, a tervezők valahol a 90-es években élnek még. És most ne azt vegyük, hogy a normálisabb emberek úgyis rá szavaznak (vagy Mikloškóra, de ez egy külön bejegyzés témája kell, hogy legyen), nem pedig a nép „Gašpijára“. A kampány nem azoknak szól, akik úgyis elmennek szavazni és tudják, kire voksolnak majd. Itt a tesze-toszákat kell meggyőzni, az ingatagokat kell lehengerelni. Ehhez pedig értelmes és tömör jelszavak kellenek, azt kell érzékeltetni a választókkal, hogy én, a jelölt egy teljesen más minőséget képviselek mint a konkurencia, én vagyok a jövő, a több lehetőség, a másik pedig a múlt, amelyet illene lezárni. Rólam beszéljetek! És persze könyörtelenül ki kell használni a különbségeket: Radičová nő, ráadásul sokkal fiatalabb is fő ellenfelénél.
A képen látható plakát mondhatni az eddigi Radičová-kampány szerencsétlenkedéseinek legjobb illusztrációja. Amikor november 17-én az ellenzéki jelölt bejelentette, indul az államfőválasztáson, üres frázisokkal teli beszédében azt is felvetette, hogy ezzel a bejelentéssel talán törvényt sért. Mondani sem kell, ezután ez utóbbi momentum rezonált napokig a médiában. Pedig a sajtó nagyobbik része neki drukkol. (Ez egyébként a rossz tematizáció egyik iskolapéldája lehetne.) A kampányt bejelentő és a stábot bemutató sajtótájékoztató után pedig a kommentárok egy része szarkasztikusan arról írt, a kampányban szótárakat kellene osztogatni, hogy a potenciális választók is megértsék, mi a fenéről beszél a jelölt.
Radičová egy aranyos nőszemély, aki emellett nagyon okos is, a szociális ügyekben pedig rendkívül otthonosan mozog. Ennyi. Ez nem kevés, de ezzel nem fog választásokat nyerni. Mint ahogy a Flašík előtti időket idéző billboardokkal sem, mégha azok Dél-Szlovákiában magyarul is tartalmazni fogják a jelszavakat.
Érzésem szerint a győzelemhez – vagy legalább a szoros vereséghez – több kell. Sokkal több. Mégha a jelenleg is regnáló államfő verhetetlennek is tűnik. Nem az. De ilyen kampánnyal az marad.

Gázmisztifikáció

Hetek óda dúl valami, amit gázháborúnak hívunk. Árháború? Geopolitikai hadakozás? Az orosz–ukrán gázcsatában szinte mindenki elmondta már véleményét, lassan minden politikus mond ezzel kapcsolatban valami „okosat“, az a kommentátor vagy blogger is hozzászól, akinek fingja sincs az egészről, de ez nem is baj. Mindenki mondja, ami jól esik neki. Legfeljebb levonhatjuk mindebből a tanulságot.

Az egyik legkézenfekvőbb tanulság pedig az, hogy szinte mindenki vaktában lövöldöz és úgy oszt észt, hogy alapvető információk birtokában sincs. Információs aszimmetria? Nem, ez több ennél.

A gázhelyzet ügyében írt kommentárok nagy része inkább arról árulkodik, mit gondol a résztvevőkről a szerző, milyen sztereotípiák uralják elméjét, kit és mit rühell, nem pedig arról, hogy mi is a valós helyzet.

Ki robbantotta ki az egészet? Biztos, hogy az oroszok? Biztos, hogy az ukránok? Mindkettőnek jól és rosszul is jött a huzavona. Politikai és gazdasági értelemben is. Úgy néz ki, csak az jelenthető ki biztonsággal, hogy mindkét fél sáros az ügyben. De hogy milyen arányban, ez innen nézve nagyon nehezen dönthető el. Látta valaki a két állam, illetve a gázszállításban érdekelt cégek közötti szerződéseket? Ki tudja, hogy valóban loptak vagy nem loptak az ukránok gázt? Ha loptak, „joggal“ loptak? Merthogy a hírek szerint az ukránok saját gázfogyasztásuk nagy részét türkmének forrásból fedezik, az viszont olcsóbb, mint az orosz. Az oroszok viszont állítólag belekevertek ebbe az ügyletbe, azt állítva, hogy több az orosz, mint a türkmén gáz a csövekben. Valóban? És ha igen, ez hogyan lehet?

Tudjuk, hogy mennyi gázuk van a ruszkiknak? Valakik azt mondják, van nekik szartig, sőt, ezzel a lépésükkel csak a következő évtizedekre akarják bebetonozni saját pozíciójukat a piacon. Másrészt hallani arról, hogy az utóbbi időben maguk az oroszok is elismerték különböző elemzésekben, hogy a jelenleg kitermelés alatt álló gázmezők kapacitása nem elégséges, újabbakat kellene feltárni, de a szoci vezetésű nagy állami cég, a Gazprom nem igyekszik befektetni, inkább felélik a busás bevételeket. Most mi ebből az igazság? Van elég gáz vagy nincs? Mert ha nincs, akkor ez megint más megvilágításba helyezi a történteket.

És végül itt vannak az alternatívák. Nabucco. A megváltó. Állítólag. Állítólag viszont nem is, mert a cső másik oldalán nincs kinek beleraknia a nyersanyagot – a közép-ázsiai gázt hosszú időre megvették az oroszok. Vagy nem is? Most akkor hogyan van ez? Honnan jöhet még gáz a Nabuccón keresztül? Ebben sincs egyetértés.

Úgy tűnik, még az elemzők sincsenek tisztában a helyzettel, a szakemberek egymásnak szöges ellentétben álló információkat adnak.

Ebben a helyzetben egyértelmű, örök érvényű következtetéseket levonni nem több, mint vaktában pufogtatás. Vagy nem is?...

Arany baromság

Poénos gyülekezet a Szabad Fórumnak nevezett truccparti. Hogy ezt a megállapítást megerősítsék, a héten Arany Málna díjkiosztót tartottak. „A díjat az a politikus kapja, aki tevékenységével meggyőzte a polgárokat, hogy fölösleges“ – szólt az ankét mottója. Egy ilyen díj rendben is lenne, ha éppenséggel nem egy politikai párt osztogatná. Természetesen a politikai képződémények egyik alaptulajdonsága, hogy egymást fikázzák. Mindezt viszont valami objektív díjkiszotó nyújtotta érzetet keltő kulissza mögé bújtatni szerintem elég gázos. Mégha csak a párt legújabb marketingfogásáról is beszélünk, amellyel jobban be szeretnének kerülni a köztudatba... (nem hiába tartották a díjkiosztót az események szempontjából leggyérebb időszakban).
Amellett, hogy mennyire idétlen ötlet egy magára is valamit adó párttól egy ilyen „díj“ megszervezése, Martinákováék már a nevezések megszerkesztésekor is kitettek magukért. Ennek bizonyítására álljon itt egy példa, kommentár nelkül: az MKP kapta a legszaftosabb politikai felfedezésért járó díjat – a Kárpát-medence és új történelmi tények felfedezéséért.
Attól nem kell félnünk, hogy a díjazott politikusok „tanulnának“ az ankét eredményéből s észrevennék, hogy „fölöslegesek“. Annál inkább, mert a Szabad Fórum sem tanul(t) a választópolgárok által nyújtott objektív választási eredményből. Nem veszik észre, hogy ők a legfölöslegesebbek közé tartoznak.