Megbékélési bohózat

Kezd tragikomikus méreteket ölteni a szlovák–magyar megbékélési hacacáré. Lassan szinte mindenki mindenkivel összeborul. Mindenki mindenkit szeret. A két kormányfő végre megtalálja egymáshoz az utat, szerelmet vall a két házelnök és államfő is, a két ország parlamentjeinek bizottságai is összeborulnak. Ölelkeznek és megígérik, ők mindent megtesznek a megbékélésért. A kialakult helyzetből pedig minden épkézláb politikus igyekszik a lehető legtöbbet profitálni. Persze mindenki a maga módján. A kisebb pártok és a politikai süllyesztő felé tendálók is érzik, itt, most kell megnyilatkozni, valamit mondani – teljesen mindegy, hogy mit, lehet totálisan banális és semmitmondó is –, most esély van belekerülni a hírekbe és egy kicsit vissza a köztudatba is. Alighanem végleg leírt smeres EP-képviselőnő megy ki a határra, ugyanott találjuk a Szabad Fórum politikusát is. Mármint az alelnöknőt, mert az elnöknő valószínűleg még a hétvégi diszkóláz fáradalmait pihente ki. Az ellenzék közös államfőjelöltje – aki pár hete még nem látott sok problémát a kétnyelvű helynévmegnevezésekben sem – is a határon toporzékol, transzparenst feszítve egy volt pártelnökkel és a helyi politikusok egy részével. (Amúgy szólhatnának neki, hogy legalább vegye le a napszemüvegét, mert így nem ismerhetik fel egyből a potenciális választók.) A vele együtt ott feszítő volt ellenzéki pártelnök pedig valószínűleg a napokban sátort vert a komáromi híd alatt, mert szinte minden nap ott mutatkozik: transzparens mellett villog, felhívást szövegez és olvas, nyilatkozik fűnek-fának. Még jó, hogy mindig hangsúlyosan kiemeli, a következő választások után mindenképpen vissza kíván vonulni, mert különben még azt hinnénk, ő is valami célból kampányol ott. Közben egyszerre csak mindenki találkozni akar egymással, legyen szó kormányfőről, államfőről, parlamenti elnökről. És persze bizottságokról.
Konstruktív párbeszéd, a szélsőségek elítélése. Nagyszerű eredmények. Csókok és ölelések. Csak közben megfeledkezünk róla, miért is ilyen szar a két ország kapcsolata. Mert az ölelkezések és szép nyilatkozatok ellenére sem valószínű, hogy a következő években ki legyen vizsgálva Malina Hedvig ügye, nem valószínű, hogy a dunaszerdahelyi püfölés vélt jogosságát világosan bebizonyítja a minisztérium – vagy elnézést kér, ha kiderül, hogy mégsem. Mikolaj miniszter nem lesz még a békecsókoktól felvilágosultabb, Slota nem hagyja abba az uszítást, a kormánypártok nacionalista ugatói pedig ugyanúgy ellenséget fognak bennünk látni, mint eddig is.
Egy szó mint száz, nagy színjáték az egész, miközben a lényegen mindez semmit sem változtat majd. Ez szombaton valószínűleg még az optimistábbik fajta számára is láthatóvá válik.