Ígéret és bizonyíték

Annak a bizonyítéka vagyok, hogy Amerikában minden lehetséges – mondta az új amerikai elnök a megválasztását követő órákban. Egy félig fekete, félig fehér származású (politikai értelemben vett) fiatalember, aki ráadásul büszkén vállalja fel néger (vagy ahogy a „politikai finomkodók“ írnák: afro-amerikai) mivoltát. Mit is tehetnénk ehhez hozzá? Hogy rohadtul igaza van. És most képzeljük csak el, hogy mifelénk egy tehetséges magyar nemzetiségű állampolgár szeretne államfő vagy miniszterelnök lenni. Igen, ez teljességgel lehetetlen. De talán egyszer majd mi is eljutunk arra a szintre, melyen az amerikaiak vannak – akikről gyakran szeretjük azt hinni, mennyire ostobák, bunkók, beképzeltek –, és nálunk sem a bőrszín vagy az anyanyelv fog dönteni. De mielőtt azon morfondíroznánk, milyen szar országban is élünk, mert bezzeg nálunk nem választanának meg egy magyart az ország első emberének, tegyük fel magunknak a kérdést: és mi megszavaznánk egy cigányt ugyanerre a posztra? Igen, még mi sem vagyunk amerikaiak…

Ennyit a bizonyítékról, melyet az Obamára, a Nagy Ígéretre szavazók tettek. Nagy Ígéret azért, mert csak ezután derül ki, hogy a választások előtt összehordott sok szép – és ugyancsak sok riadalmat keltő – lózung közül mi is valósul majd meg. Személyes véleményem: szinte semmi sem. Elvégre, még Obamának sincs varázsvesszője, amivel csak úgy rásuhint a gondokra és hopplá, minden megoldódott. Így megválasztásának egy reális mondanivalója lesz csak a világ de legfőképpen az amerikaiak számára: ők már egy feketét is megválasztanak államfőnek, nem számít (annyira, annyiaknak) a bőrszín. Ugyanakkor – visszatérve Obama programjára – különösen meglepő, hogy még mifelénk, Közép-Európában is hány, magát értelmiséginek gondoló emberkének volt elég a borító és a lényegre nem figyelt. Nem tudom, kit választottam volna, ha USA állampolgár lennék, de az biztos, hogy számomra a mondanivaló, a program, a lényeg lett volna elsőrendű, nem pedig a bőrszín vagy az üres jelszavak. Elvégre itthon is e szerint szeretek választani (illetve szeretnék, de hát mi hülye helyzetben vagyunk, támogatunk „kell“ egyetlen pártunkat, amelynek sohasem volt épkézláb programja és mondanivalója, legfeljebb hitelesnek tűnő és szépen vigyorgó Bélája). És hát ez az, amiben Obama annyira nem villogott. Sőt, társadalmi kérdésekben alapvetően liberális véleményen volt, míg a gazdaságiakban szocialista elképzelésekkel jött elő. Ezért is nagyon meglepő, hány, magát konzervatívnak, illetve főleg gazdasági kérdésekben liberálisnak, piacbarátnak mondó emberke izgult be Obama nevének hallatán. Ezek az emberkék hazai viszonylatban azt hangsúlyozzák, nem a jelszavakra, szónoklatokra kell figyelni, vagy arra, ki hogyan néz ki, hanem a programra. Errefel a 2008-as amerikai elnökválasztással kapcsolatban meg mi a véleményük? Éljen Obama. Mert hát ő majd változást hoz. De milyet is? És valóban? Mélyen elítélik a különböző szoci gazdasági beavatkozásokat. Államosítás, állami beavatkozások, nagy állami (f)osztogatások? Fuj. De kérem, gazdasági programjában miről beszélt Obama?

Adjuk Baracknak 100 napot. Vagy akár 200-at is. De azért gondolkodjunk el afölött is, mennyire konzekvens a mi hazai, európai kritikánk, ha közben egy népszerű amerikai elnökjelölt kapcsán elfelejtjük magunknak feltenni ugyanazokat a kemény kérdéseket, melyekkel a hazai állapotokat ostorozzuk.