Mea maxima culpa

Daniel Lipšic, a KDH ifjú titánja szerint gyónni kellene. Mert anélkül nincs feloldozás. Merthogy a jelenlegi ellenzék bűnös és ezt be is kellene ismernie. Képviselőket vásárolt, gyanús tenderügyei voltak, korrupciótól bűzlött. Az egész ügyet több aspektusból is meg lehetne közelíteni, de még mielőtt elkezdenénk lehurrogni a KDH-s alelnököt, el kell ismernünk, hogy amit mond, az tényleg igaz. És tényleg nagyon nem szép. Sőt, amit Robert Fico kormányfő mond ezzel kapcsolatban, az is igaz. A képviselők vásárlása ugyanis egy demokratikus társadalomban az egyik legnagyobb bűnnek számít. Sokkal nagyobbnak, mint az egészségbiztosítók hasznának lenyúlása, mint a gyorsított sztrádaépítések miatti tróger kisajátítások, sokkal nagyobbnak, mint Harabin egykori maffiózóhaverja és Janušek faliújságtendere, vagy akármi más, amit ez a kormány az előző két és fél évben kitett.
A cél szentesíti az eszközt, mondanák a pragmatikusok, ez a megállapítás viszont a nyomós elvi ellenvetéseken kívül azért is sántít, mert ha valamely praktikus célok elérése miatt seggberúgjuk azokat az alapelveket, amelyeken az egész rendszer áll (és/vagy bukik), akkor ez később sokkal nagyobb problémaként, bumerángként csaphat vissza, mint pár kisajátított magánvállalat és haveri zsebekbe nyomott tendergyőzelem. Az ellenzék pedig nálunk 1998-ban valóban arra kapott mandátumot, hogy más politikát csináljon, mint a harmadik Mečiar-kormány. És ez messze nem csak a gazdaságpolitikára volt érvényes, hanem a tisztességesebb, a demokratikus értékrend iránt elkötelezett közéletformálásra is. Avagy úgy is mondhatnánk: a zembereket ez előbbit érdekelte a leginkább – legyen tele a zseb –, míg az entellektüel elitet inkább ez utóbbi.
Még mielőtt viszont Daniel Lipšicet szimbolikusan vállon veregetnénk, illene megjegyezni, hogy az illető négy évig a Dzurinda-kormány minisztere volt és a mostani hirtelen jött mea culpájára két és fél évvel a legutóbbi választások után került sor. Jobb későn, mint soha, mondhatnánk, ha az egész akció nem Lipšic politikai ambícióitól bűzlene. Merthogy idén még KDH-elnökválasztás is lesz. És az sem lefutott dolog, hogy ki lesz Dzurinda távozása után – tényleg, mikor áll már odébb végre?... – az ellenzék vezére. Lipšic pedig nagyon el tudná magát képzelni ebben a szerepkörben.
És még mielőtt virtuálisan elsírnánk magunkat Fico vállán, azt is hozzá kell tenni, hogy pragmatikus politikusként valószínűleg ő eddig csak azért nem vásárolt képviselőket, mert nem volt rá szüksége. Ismerve eddigi tetteit és hozzállását, nem elképzelhetetlen, hogy ő sem nagyon riadna ettől vissza, ha rászorulna. Avagy, egyben nagyon is hasonló a gondolkodása az őt megelőző miniszterelnökkel: a politikában nem az értékek, hanem mindig is az érdekek a legfontosabbak. Mondták anno mind a ketten kormányfőként. Végezetül tegyük hozzá: ha már Fico észt oszt morális kérdésekben, először otthon kellene rendet teremtenie, merthogy Mečiar személyében olyan ember és párt van a koalíciójában, amely sokkal nagyobb mértékben vágta haza a demokráciát, mint a második Dzurinda-kormány idejében bemutatott képviselővásárlás – lásd Gaulieder képviselő kizárása, meghiúsított népszavazás, az államfő fiának elrablása, stb. S mindezen dicső tettek hű asszisztense volt egy bizonyos Ivan Gašparovič is, aki jelenleg a Smer támogatását élvező elnökjelöltként és a Smert támogató államfőként funkcionál leginkább. Mea culpa Lipšic úr, mea culpa Fico elvtárs...