Lejárt szavatosságú nemzet?

A Týždeň című szlovák közéleti hetilap utolsó 2008-as számában azzal a körkérdéssel fordult ismert, főként szlovák értelmiségiekhez és közéleti csinyovnyikokhoz, hogy szerintük mikor volt a szlovák történelem aranykora. Ha ezt a kérdést magyar vonatkozásban (tehát hogy mikor volt Magyarország, a magyar nemzet avagy a magyar történelem aranykora) tennénk fel magyaroknak – értelmiségieknek vagy a zutca emberének, mindegy – valószínűleg nem kapnánk olyan választ, amilyet az említett hetilap kapott. Nem is egyet. Nevezetesen: még csak jön. (Zárójelben jegyzem meg, hogy azok, akik ezt mondták, többnyire nem szlovák nemzetiségűek voltak, de ez e bejegyzés témája szempontjából másodlagos.)

Arra a kérdésre mindenképpen egyértelmű válaszokat kapnánk, hogy melyik volt a magyar történelem fénykora. Honfoglalás, államalapítás, Nagy Lajos vagy Mátyás király korszaka, a 48-as forradalom és szabadságharc időszaka, a dualizmus – időrendi sorrendbe állítva valószínűleg ezek lennének a leggyakoribb válaszok. És óvatos tippem szerint tízből egy – avagy százból egy – olyan válasz sem érkezne, hogy majd csak jön. Jogos a kérdés, hogy milyen jövője van annak a nemzetnek, amely úgy érzi, elérte a csúcsot, s ezt már meg sem fogja közelíteni Mennyire vitális egy ilyen nemzet, mennyire akar élni, mennyire gondol a jövőjére? Ha az a jövő már úgysem ér sokat, ha a legjobb már mögöttünk van. Valóban a magyar nemzet öregkora, a lassú elmúlás vár ránk? A nemzet viszont nem személy, így nem is vénülhet el. Illetve, ha közéletileg, eszmeileg, gazdaságilag meg is vénül, mindig megújulhat, fejlődhet, nagyobbodhat. Ez az út tehát elméletileg nem egy irányú.
A fenti kérdésre nagy valószínűseggel érkező pesszimista, csak a múltat emlegető válaszokat valószínűleg az a tény folyásolja be döntően, hogy a mai Magyarország jóval kisebb akármelyik korabeli Magyarországnál. A magyarság fényes reményébe vetett hit viszont csak az ország határaitól, területi kiterjedésétől függ? Fel lehet adni az eljövendő újabb aranykorba vetett hitet? Történelmi példák igazolják, hogy a jelen helyzetnél sokkal pocsékabb kilátások közepette is voltak emberek és nemzetek, akik nem adták fel a reményt és igazuk lett. S ez távolról sem a magyarságra igaz. Ez a hit viszont mintha eltűnt volna belőlünk.
Lesz még magyar aranykor? S ha igen, ez miben fog megnyilvánulni?

Megbékélési bohózat

Kezd tragikomikus méreteket ölteni a szlovák–magyar megbékélési hacacáré. Lassan szinte mindenki mindenkivel összeborul. Mindenki mindenkit szeret. A két kormányfő végre megtalálja egymáshoz az utat, szerelmet vall a két házelnök és államfő is, a két ország parlamentjeinek bizottságai is összeborulnak. Ölelkeznek és megígérik, ők mindent megtesznek a megbékélésért. A kialakult helyzetből pedig minden épkézláb politikus igyekszik a lehető legtöbbet profitálni. Persze mindenki a maga módján. A kisebb pártok és a politikai süllyesztő felé tendálók is érzik, itt, most kell megnyilatkozni, valamit mondani – teljesen mindegy, hogy mit, lehet totálisan banális és semmitmondó is –, most esély van belekerülni a hírekbe és egy kicsit vissza a köztudatba is. Alighanem végleg leírt smeres EP-képviselőnő megy ki a határra, ugyanott találjuk a Szabad Fórum politikusát is. Mármint az alelnöknőt, mert az elnöknő valószínűleg még a hétvégi diszkóláz fáradalmait pihente ki. Az ellenzék közös államfőjelöltje – aki pár hete még nem látott sok problémát a kétnyelvű helynévmegnevezésekben sem – is a határon toporzékol, transzparenst feszítve egy volt pártelnökkel és a helyi politikusok egy részével. (Amúgy szólhatnának neki, hogy legalább vegye le a napszemüvegét, mert így nem ismerhetik fel egyből a potenciális választók.) A vele együtt ott feszítő volt ellenzéki pártelnök pedig valószínűleg a napokban sátort vert a komáromi híd alatt, mert szinte minden nap ott mutatkozik: transzparens mellett villog, felhívást szövegez és olvas, nyilatkozik fűnek-fának. Még jó, hogy mindig hangsúlyosan kiemeli, a következő választások után mindenképpen vissza kíván vonulni, mert különben még azt hinnénk, ő is valami célból kampányol ott. Közben egyszerre csak mindenki találkozni akar egymással, legyen szó kormányfőről, államfőről, parlamenti elnökről. És persze bizottságokról.
Konstruktív párbeszéd, a szélsőségek elítélése. Nagyszerű eredmények. Csókok és ölelések. Csak közben megfeledkezünk róla, miért is ilyen szar a két ország kapcsolata. Mert az ölelkezések és szép nyilatkozatok ellenére sem valószínű, hogy a következő években ki legyen vizsgálva Malina Hedvig ügye, nem valószínű, hogy a dunaszerdahelyi püfölés vélt jogosságát világosan bebizonyítja a minisztérium – vagy elnézést kér, ha kiderül, hogy mégsem. Mikolaj miniszter nem lesz még a békecsókoktól felvilágosultabb, Slota nem hagyja abba az uszítást, a kormánypártok nacionalista ugatói pedig ugyanúgy ellenséget fognak bennünk látni, mint eddig is.
Egy szó mint száz, nagy színjáték az egész, miközben a lényegen mindez semmit sem változtat majd. Ez szombaton valószínűleg még az optimistábbik fajta számára is láthatóvá válik.