Egy illúzióval kevesebb

Néha elég szépeket mondani és mosolyogni. Főként a választók vevők erre. De hogy a világ egyik legrangosabb díját odaítélő bizottságnak is elég legyen mindez, az már fölöttébb érdekes.

Ha a norvég ítészek azt kívánták elérni, hogy a Nobel-békedíjat végérvényesen gúny tárgyává tegyék, elérték céljukat. De feltehetően nem ez volt a vezérmotívumuk, amikor egy alig egy éve hivatalban lévő, gyakorlatilag még semmilyen eredményt felmutatni nem tudó – hacsak a „megmentő csomagok“ címszó alatt kidobott dollármilliárdokat nem számítjuk ide – elnöknek ítélték az egykor rangosnak számító díjat.
Igen, egykor rangosnak számítót. Ugyanis ha megnézzük, az utóbbi egy évtizedben ki mindenki részesült ebben az elismerésben, akkor láthatjuk, a mostani döntés nem egy egyszeri félrelépés, egy fura korszak kezdete, csak valaminek a legalja. 2001-ben a gittegyletként működő ENSZ és annak akkori feje, Kofi Annan kapta a díjat, egy évre rá a 20. század egyik legcsapnivalóbb teljesítményét nyújtó amerikai elnöke, Jimmy Carter (akinek tevékenysége utóda, Ronald Reagan történelemformáló, bátor és karakán politikai szerepvállalása és személyisége mellett valósággal eltörpül), 2005-ben egy másik gittegylet, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség és annak vezetője (akik soha egyik atomfegyverekkel fenyegető rendszernél sem tudtak semmit elérni) vihette haza a díjat, 2007-ben pedig a propagandista Al Gore és csapata, aki olyan vehemensen menti meg a környezetet, hogy közben a Southfork ranch-csal vetélkedő villája és autói annyi energiát zabálnak fel, mint fél Afrika. És ezek után jön egy államfő, aki a jelölések leadásának pillanatában még csak zsenge két hete volt hivatalában, a díj odaítéléséről szóló döntés pillanatában pedig nulla eredményt tudott felmutatni. A fentebb felsoroltak legalább hosszú éveken keresztül csinálták a nagy semmit, tehát nagyon tapintatos véleményezéssel rá lehetett fogni, hogy van mögöttük valami. Persze nem eredmény, de valami. Most még ennyi sem. Semmi.
Nobel-békedíjat kaphat elnök. Kaphat amerikai elnök is. Demokrata vagy republikánus, fehér vagy fekete, mindegy. De, kérem szépen, az eredmények alapján! A döntés viszont azt sejteti, valakik a politikai preferenciák alapján döntöttek, egy oldalt, nézetet, kezdeményezéseket támogatandó, nem pedig azért, mert a díjazott kezdeményezései, tettei láthatóan előbbre vitték volna a világot.
Barack Obama lehet, hogy eredményes elnök lesz. Legyen az! Lehet, hogy a nemzetközi diplomáciában és a konfliktusok megelőzésében is új korszakot fog nyitni. Nyisson! Lehet, hogy embermilliók életét fogja megmenteni tevékenységével. Mentse meg! Drukkolok neki hozzá, őszintén. Mint minden jó kezdeményezésnek. De hogy eddig ebből semmi sem jött össze – sőt, eddig úgy néz ki, nem is nagyon fog –, az is biztos. Most ez is elég volt a Nobel-díjhoz. Szomorú. Avagy: egy illúzióval kevesebb.

Ígéret és bizonyíték

Annak a bizonyítéka vagyok, hogy Amerikában minden lehetséges – mondta az új amerikai elnök a megválasztását követő órákban. Egy félig fekete, félig fehér származású (politikai értelemben vett) fiatalember, aki ráadásul büszkén vállalja fel néger (vagy ahogy a „politikai finomkodók“ írnák: afro-amerikai) mivoltát. Mit is tehetnénk ehhez hozzá? Hogy rohadtul igaza van. És most képzeljük csak el, hogy mifelénk egy tehetséges magyar nemzetiségű állampolgár szeretne államfő vagy miniszterelnök lenni. Igen, ez teljességgel lehetetlen. De talán egyszer majd mi is eljutunk arra a szintre, melyen az amerikaiak vannak – akikről gyakran szeretjük azt hinni, mennyire ostobák, bunkók, beképzeltek –, és nálunk sem a bőrszín vagy az anyanyelv fog dönteni. De mielőtt azon morfondíroznánk, milyen szar országban is élünk, mert bezzeg nálunk nem választanának meg egy magyart az ország első emberének, tegyük fel magunknak a kérdést: és mi megszavaznánk egy cigányt ugyanerre a posztra? Igen, még mi sem vagyunk amerikaiak…

Ennyit a bizonyítékról, melyet az Obamára, a Nagy Ígéretre szavazók tettek. Nagy Ígéret azért, mert csak ezután derül ki, hogy a választások előtt összehordott sok szép – és ugyancsak sok riadalmat keltő – lózung közül mi is valósul majd meg. Személyes véleményem: szinte semmi sem. Elvégre, még Obamának sincs varázsvesszője, amivel csak úgy rásuhint a gondokra és hopplá, minden megoldódott. Így megválasztásának egy reális mondanivalója lesz csak a világ de legfőképpen az amerikaiak számára: ők már egy feketét is megválasztanak államfőnek, nem számít (annyira, annyiaknak) a bőrszín. Ugyanakkor – visszatérve Obama programjára – különösen meglepő, hogy még mifelénk, Közép-Európában is hány, magát értelmiséginek gondoló emberkének volt elég a borító és a lényegre nem figyelt. Nem tudom, kit választottam volna, ha USA állampolgár lennék, de az biztos, hogy számomra a mondanivaló, a program, a lényeg lett volna elsőrendű, nem pedig a bőrszín vagy az üres jelszavak. Elvégre itthon is e szerint szeretek választani (illetve szeretnék, de hát mi hülye helyzetben vagyunk, támogatunk „kell“ egyetlen pártunkat, amelynek sohasem volt épkézláb programja és mondanivalója, legfeljebb hitelesnek tűnő és szépen vigyorgó Bélája). És hát ez az, amiben Obama annyira nem villogott. Sőt, társadalmi kérdésekben alapvetően liberális véleményen volt, míg a gazdaságiakban szocialista elképzelésekkel jött elő. Ezért is nagyon meglepő, hány, magát konzervatívnak, illetve főleg gazdasági kérdésekben liberálisnak, piacbarátnak mondó emberke izgult be Obama nevének hallatán. Ezek az emberkék hazai viszonylatban azt hangsúlyozzák, nem a jelszavakra, szónoklatokra kell figyelni, vagy arra, ki hogyan néz ki, hanem a programra. Errefel a 2008-as amerikai elnökválasztással kapcsolatban meg mi a véleményük? Éljen Obama. Mert hát ő majd változást hoz. De milyet is? És valóban? Mélyen elítélik a különböző szoci gazdasági beavatkozásokat. Államosítás, állami beavatkozások, nagy állami (f)osztogatások? Fuj. De kérem, gazdasági programjában miről beszélt Obama?

Adjuk Baracknak 100 napot. Vagy akár 200-at is. De azért gondolkodjunk el afölött is, mennyire konzekvens a mi hazai, európai kritikánk, ha közben egy népszerű amerikai elnökjelölt kapcsán elfelejtjük magunknak feltenni ugyanazokat a kemény kérdéseket, melyekkel a hazai állapotokat ostorozzuk.