Félreértett eredmények

Mint minden eredményt, a hétvégén lefolyt államfőválasztás végeredményét is sokféle képpen lehet értelmezni. Értelmezni és félreértelmezni is. Hosszú távon pedig az jár jól, aki a tényekből a megfelelő tanulságokat tudja levonni. Az első jelek alapján félő, hogy az ellenzék nem ebbe a csoportba fog tartozni.

Már a választások első fordulója után látszottak annak a jelei, hogy az SDKÚ– MKP–KDH triumvirátus politikusainak nagy része alatt kissé elszaladt a ló. Amikor a havonta ismétlődő közvéleménykutatások által tizenszázalékokra sem „értékelt” pártok megmondóemberei a 47–38 százalék számpárok láttán azt kezdték mondogatni, „nem is olyan rossz a helyzet, mint amilyennek tűnik, a koalíció nem is verhetetlen, nem is vagyunk olyan népszerűtlenek”, már érezni lehetett, a hosszú évek kormányzásában és belpolitikai viharaiban megedződött közszereplők nem jó oldaláról közelítik meg a dolgot.
Az államfőválasztás első és második fordulójának eredményei valóban hordoznak magukban olyan üzenetet, mely a jelenleg kormányzó kampániának okozhat fejtörést. Hiába vezetnek magasan az rendszeresen publikált előrejelzések alapján, az elnökválasztásban azért meg kellett izzadniuk – pedig jelöltjük nem egy friss politikai kreatúra volt, hanem az évek óta magas népszerűségnek örvendő hivatalban lévő államfő.
Az eredmény tehát egyrészt azt mutatja, hogy verhető a jelenleg hatalmon lévő csoportosulás. Az ellenzék szempontjából viszont tragikus következményekkel járhat, ha a választásoknak csupán ezt az egyetlen üzenetét veszi észre. Fico talán valóban nem olyan népszerű, mint amilyennek tűnik, de ami még ennél is fontosabb: Radičová nem azért ért el ilyen remek eredményt, mert ebben az ellenzéki „márkanevek” segítették volna, hanem pont azért, mert többé-kevésbé sikeresen tudta potenciális támogatóival feledtetni, hogy „azok” is ott vannak a háttérben. A választási eredmény reális, de ugyanígy sokat elárulnak a közvéleménykutatások adatsorai is. A helyes következtetést pedig csak ezen adatok együttes értelmezésével vonhatjuk le: sokan változást szeretnének látni, de a jelenlegi ellenzéki politikusok nagy részét nem tartják elég hitelesnek arra, hogy szavazataikat rájuk adva, rajtuk keresztül realizálják ezt a változást.
Radičová egy új arc volt, mint ahogy viszonylag újak voltak azok is, akik mögötte és mellette álltak a kampányban. Melyik, 2006 előtt sok évig aktív és politikailag amortizálódott SDKÚ-s csúcspolitikus ért volna el ilyen eredményt a 2009-es államfőválasztáson? Egyik sem. Az elnökválasztás fő üzenete tehát az, hogy ehhez hasonló vagy akár jobb eredmény elérhető a 2010-es parlamenti választásokon is – Fico verhető –, ám nem a lejárt szavatosságú ellenzéki vezetőkkel, az általuk képviselt ötlettelenséggel, színtelenséggel és hiteltelenséggel.

Egy mítosz utóélete

Aki nem szavaz Radka Ivetovára, az gonosz. Nagyon. Ezzel ugyanis Ivetová fő riválisát, az aktuális fő gonoszok hűséges kiszolgálóját támogatja. Vagyis Gašpar Ivanovičot. Mítosz, prekoncepció, propagandista bűvészmutatvány? Minek is nevezzük? És kik művelik? Miért?

Mint minden mítosznak, az államfőválasztásinak is van bizonyos reális alapja. Illetve volt. 2004-ben egy április 3-ai szombaton Eduard Kukan SDKÚ-s elnökjelölt nagyon csúnyán elhasalt, amit utólag úgy lehet értékelni, hogy az akkor kormánypárti erők szétforgácsolták támogatásukat, sok jelöltet indítottak, így a két bitang – Mečiar és Gašparovič – jutott a második fordulóba.
Ebből egyesek 2009-ben azt a következtetést vonják le, hogy mindenki, aki nem Ivetovára szavaz, hibát követ el, ugyanis ezzel már az első körben győzelemhez segítheti Ivanovičot. „Lásd, mi történt 2004-ben!“ – mondják. Igen. Nézzük is meg, mi volt 2004-ben! Ha nem számítjuk a futottak még kategóriába tartozókat, akkor azt mondhatjuk, öt éve az akkori kormánypárti szimpatizánsok Eduard Kukan, František Mikloško és Martin Bútora közül választhattak, az akkori ellenzékieket Vladimír Mečiar és Ivan Gašparovič igyekezett megszólítani, míg Rudolf Schuster koalíciós (1999-ben ők támogatták) és ellenzéki szavazatokra (nekik nyalt már akkor) is számíthatott. Kukan 22,09, Mikloško és Bútora pedig 6,51–6,51 százalékot szerzett. Ilyen helyzetben a koalíciós szavazatok úgy forgácsolódtak szét, hogy közben két, a nem a futottak még kategóriába tartozó ellenzéki jelölt volt versenyben. Aláhúzandó a kettő szócska. Ugyanis a második körbe pont két jelölt juthat be. Itt tehát megvolt az esélye, hogy mind a kettő az egyik táborból kerül ki – és ez meg is történt, ugyanis a másik tábor szavazatai három jelölt között oszlottak meg.
2009-ben ezzel szemben az egykori ellenzéki, ma koalíciós tábornak csak egy esélyes jelöltje van Gašpar Ivanovič személyében. 2004 jelenlegi ellenzéki szemmel tehát azért nem ismétlődhet meg, mert a második körbe így is, úgy is egy ellenzéki jelölt be fog jutni – ez valószínűleg Ivetová lesz. Aki viszont nem rá szavaz, hanem például Mikloš Františkóra vagy Martina Zuzankovára, az ezzel nem Ivanovičot támogatja. Sőt, mivel nem Ivanovičra szavaz, ezzel tőle vesz el szavazatot, az őrá leadott voksok arányát rontja. 2004-ben sem egyenként Mečiart vagy Gašparovičot támogatta a „szerte“ szavazó „koalíciós“ voksoló, hanem azt a lehetőséget erősítette, hogy az előbb nevezett mindkét jelölt bejut a második fordulóba. Mindkettő. Most viszont nincs kettő, csak egy. Ezért 2004 objektíve nem ismétlődhet meg.

A fent leírt elnökválasztási mítoszt terjesztőket három nagy csoportba lehet sorolni:
– tudatlanok,
– propagandisták,
– demagógok.

Az első csoportba azok tartoznak, akik vagy nem nézték meg jól, miről is van szó, csak átvették a hangzatos szólamokat vagy egyszerűen nem rendelkeznek a helyzet felismeréséhez szükséges minimális analitikus képességgel sem.
A második és harmadik csoportot azok alkotják, akik nagyon is képben vannak, ám a mítoszt eszközként használják fel. A propagandisták Ivetová szekerét tolják (ezzel nem Ivetovát minősítem, az ő szekerét egy sor nem propagandista is tolja), neki szeretnének minél több szavazatot szerezni, ezért vetik be elrettentésként ezt az átlátszó trükköt. A harmadik csoportba azok tartoznak, akik valamilyen okból rühellik az egyik kevésbé esélyes jelöltek – például Františkót –, ám ezt így nem akarják leírni, ezért valamilyen álokot keresnek az ő pocskondiázására. A „megbontja az ellenzéki egységet“ szólam pedig elég hangzatos ehhez.
A probléma csak azzal van, hogy ezt a módszert olyanok használják, akik módszereik miatt is kritizálják a jelenlegi „vörös cunamit“ megvalósító kompániát. Ha pedig hozzáállásban, tisztességben nem nagyon különbözünk tőlük, akkor miben? Például alacsonyabb járulékokat és adókat szeretnénk? Ez édeskevés...

A jelöltek neveit a kampánycsendre való tekintettel írtam át – hogy poénkodjunk egy kicsit...

Gašparovič tönkreteszi az őt ócsároló weboldalt

Tegnap beindult az Ivan Gašparovičot ócsároló Rossz Államfő nevű oldal, ám hőn szeretett elnökünk megmutatta, hogy vele nem lehet ilyen könnyen kicseszni. Még ugyanaznap annyi blődséget beszélt össze egy pozsonyi egyetemen, hogy az oldal szerkesztői újra frissíthetik a weblapot. Kézzel fogható az államfő stratégiája: újabb és újabb bonmotjaival tönkre akarja tenni a negatív kampányt végző szájtot. A kiélezett netes versenyben ugyanis csak azok a weboldalak állhatják a sarat, amelyek képesek frissíteni, az államfő ilyen arányú mellébeszélési áradata mellett viszont az oldalt beindító szervezetnek állandó munkatársakat kell felvennie a frissítéshez. Az öreg tud valamit...

A Gašpit ócsároló oldalt mindenki megtekintheti – érdemes –, nézzük inkább csütörtöki kijelentéseit. Az elnök a Lisszaboni szerződés és a műszaki értelmiség jövője című előadásában és az azt követő beszélgetésen mindenről beszélt, csak az előre megadott témáról nem. Most őszintén: kampányidőszakban mit vártunk egy jelölttől?
Az államfő nem győzte dicsérni a Fico-kormányt, szerinte az ellenzék csak ne ugráljon, teljesen természetes, hogy a kormány rá se tesz válságoldó javaslatcsomagjaira. Állítása szerint a kormány azzal, hogy létrehozta a válságtanácsot, „opponentúrát hozott létre“. Az öreg csak arról feledkezik meg, hogy demokráciában nem a végrehajtó hatalom által létrehozott tanácsok a döntőek, hanem a parlament, mely minden és mindenek felett áll, mert a nép választotta. Azért, hogy törvényeket hozzon és változtasson meg, minisztereket válasszon meg és hívjon vissza.
Gašparovič szerint az is teljesen okés, hogy a kormány rohadt drágán akar autópályákat építeni. Vigyázat, gyöngyszem következik! „Úgy vélem, ha kétszer drágább is lesz a sztráda, pénz mindig találtatik, ki is lesz fizetve.“ Majd hozzátette, hogy ne feledjük: a sztrádaépítésnek köszönhetően többszáz új munkahely jön létre. Hát igen, csak óvatosan tegyük hozzá, hogy az új munkahelyek akkor is létrejönnének, ha normális áron építenék az utakat, ahhoz nem kell szétlopni a projektet. Abból a pénzből pedig, amely a haverok zsebébe megy – a dupla összeg fele –, többezer új munkahelyet lehetne teremteni akármelyik ágazatban.
Az államfő beszélt a volt amerikai elnöknél tett tavaly őszi látogatásáról is. Vigyázat, gyöngyszem következik! „Ő mondta nekem, szó szerint azt mondta, hogy ezek a disznók zabáltak, de az én gyomrom fáj. A nagy bankokra, a nagy nemzetközi korporációkra gondolt, hogy egyszerűen elfeledkeztek arról, hogy a közpénzek másról szólnak, nem csak arról, hogy nekem nagy nyereségem legyen, hogy nekem jól menjen a sorom.“ Igen. Pár sorral feljebb még azt mondta, hogy mindegy, mennyi közpénzből építünk sztrádát. Vagyis mennyi közpénzből laknak jól egyes lobbisták. Apropó, erről jut eszembe: a közpénzek valóban másról kellene, hogy szóljanak: nem arról, hogy minden magát szarban lévőnek deklaráló banknak, autógyárnak milliárdos mentőcsomagot dobunk.
Az elnök Fico tavalyi felfedezetteiről, az ószlovákokról (avagy a starý ujo a starý Slováciról). Gašparovič szerint a szlovákok már 1200 évvel ezelőtt is éltek, „de ezalatt az idő alatt nem volt szabad szlovákul beszélniük“. Mondanunk sem kell, ez egy újabb gyöngyszem. Ezek szerint a szlovákoknak annak ellenére sikerült megőrizniük és fejleszteniük nyelvüket, hogy valójában 1200 évek keresztül nem is használhatták azt. Avagy engedjük szóhoz jutni magát az államfőt. „Az alatt az 1200 nehéz év alatt a szlovákok megőrizték saját területüket, nyelvüket, kultúrájukat, vallásukat és ma elismert, nyitott, olvasható és felelős állam vagyunk.“
Gašparovič szerint Szlovákia „nem ül a sarokban“, az ország külpolitikája világszerte ismert és elismert. Vigyázat, ismét gyöngyszem következik! „Ha nincs Szlovákia, Koszovót már régen elismerte volna minden állam.“ Talán még maguk a szerbek is. Hm, komolyan jó, hogy vagyunk. Államunk létének egy magasabb dimenziójú értelmét lelhettük meg.
Szépek vagyunk, fontosak, elismertek és sikeresek. Örüljünk neki.
Pláne, ha ilyen jó államfőnk van. Még meddig?

Grassalkovich

Hamarosan lezavarjuk az államfőválasztás első fordulóját, amelynek (egyik) tétje az, mely két személy közül választhatjuk ki két héttel később azt a személyt, aki beköltözhet a Grassalkovich-palotába. Avagy szlovákul a Grasalkovič-palotába.
Ebben a bejegyzésben nem a választással, hanem a palota nevével szeretnék egy picit foglalkozni, amely jó példája lehet annak, hogyan ferdül el a nem megfelelő olvasásmód, majd az eltorzított átírás miatt egy név eredeti formája és kiejtésmódja.
A Grassalkovichok ősei a török hódoltság idejében érkeztek – több más (nem csak) horvát nemesi családdal egyetemben – az akkori Észak-Magyarország területére. Tagjai gyors karriert futottak be, amelynek köszönhetően a 18. században rövid idő alatt bárói, majd pár évre rá grófi címet kaptak, s emellett természetesen nagy vagyonra is szert tettek.
A vagyon nem ér önmagában semmit, ha az ember nem prezentálja ezt méltóképpen. Ezt már akkoriban is jól tudták a gazdagok, ezért a Grassalkovichok egy szép nagy kastélyt húztak fel az ország akkori adminisztratív központja, Pozsony szélén, mondhatni, akkori kertvárosában.
Ezt az épületet Grassalkovich-palotának hívják. A szlovák helyesírás viszontagságainak köszönhetően természetesen ezt a nevet is szlovákosítani kellett, így a végére rádobtak egy „mekcsenyt“, a középső s-re viszont elfelejtettek tenni. Valószínűleg azért, mert anno azt hitték – mivel a név szláv eredetű –, a közepe sz-nek olvasandó, így: graszalkovics.
A szlovák köztudatba és a hivatalos nyelvhasználatba így a Grasalkovič név vonult be, pedig helyesen Grašalkovičcsá kellett volna szlovákosítaniuk.
Felvetődhet természetesen az a lehetőség is, hogy mi magyarok olvassuk rosszul a nevet, mert azt eredetileg grasszalkovicsnak kellene olvasni. Ha nem elégszünk meg azzal a válasszal, hogy anno a cs helyett ch-t irtak, ahol pedig s-t akartak ejtetni az olvasóval, ott megduplázták az s-betűt, akkor az ügy tisztázására segítségül hívhatjuk a google-t is.
A legnagyobb internetes kereső horvát verziója 22 találatot ad (nem 65-öt, ahogy először kidobja) a Grašalković névre és hetet a Grasalkovićra – ennek nagy része viszont a Grassalkovich-palota szlovák megnevezésére mutat, tehát kvázi a szlovák írásmód által befolyásolt –, az Antun Grašalković névre 18 találatot kapunk, az Antun Grasalkovićra pedig csak hármat. A palota építtetője a wikipedia horvát oldalán is Grašalković formában szerepel , mégha a szócikk minimálisan rövid is. Ez alapján tehát kijelenthetjük: a horvátok is s-el ejtik a Grassalkovich nevet, a hiba így vélhetően nem a mi készülékünkben van.
Mivel viszont a név már régen bekerült a szlovák köztudatba – a két világháború közötti szlovák állam elnöki palotája is a Grassalkovich-palota volt –, kicsi az esélye annak, hogy akár egy tucatnyi tényfeltáró, felvilágosító írás megjelenése után is helyesen ejtsék a szlovákok az egykori főnemes nevét. És ebben a bejegyzésben még nem is szóltunk arról, hogy mi a francért kell minden – vagyis majdnem minden – 1918 előtt az akkori Magyarországon élt jelentős személy nevét szlovákosítani, azaz miért nem lehet Grassalkovich szlovákul is Grassalkovich...

A cikk apropóját az szolgáltatta, hogy Grassalkovich Antal (vagy Antun Grašalković) 315 évvel ezelőtt ezen a napon született.

Semélyes: Amerikai választások - rohadt sok volt?

Személyes népközeli tapasztalat következik. Csütörtökön beruccantam az egyetemre, ahol doktoranduszként tartok egy órát. Végzős töriseknek, csak páran vannak. A balkáni eseményes a korabeli sajtóban. Gondoltam, kihasználom az amerikai elnökválasztás nyújtotta alkalmat – amikor kivételesen egy külpolitikai esemény viszi el minden újság szinte felét –, s konkrét (mégha aktuális is) példán csámcsogjuk meg kicsit a zsurnalisztikai elméletet. Vittem pár lapot (Sme, Pravda, HN), nézzék át, aztán dumálunk róla.
Az átlapozás után mi volt az első reakciójuk? Hogy mi a szart kell ennyit írni az amerikai elnökválasztásról. „Körbe-körbe ugyanarról.“ „Ha Magyarországon vagy Lengyelországban választanak elnököt, arról nem írnak ennyit“. Ezek mondták. Meg, hogy a mi életünket ez úgysem befolyásolja.
Hm. Ezek az illetők egy éven belül átveszik egyetemi diplomájukat a legnagyobb és legszínvonalasabb hazai felsőoktatási intézményben. Ha ők így reagálnak, akkor mit mondhat az egyszerű átlagpolgár?... Például az egyszerű Új Szó-olvasó.
Természetes, hogy így reagáltak? Hm. Én nagyon csodálkoztam...
Valóban sokat csámcsogunk a lapokban az amerikai elnökválasztáson?