Megéri játszani

A Barcának azért jó szurkolni, mert körülötte sokmindent szépen meg lehet ideologizálni. Persze a többi csapat drukkere is ezt teszi, de nem mindig meri bevallani. Mielőtt viszont túlideologizálnánk a tegnapi BL-döntőt, egy valamit talán nyugodtan el lehet mondani róla: legnagyobb hozadéka az volt, hogy visszaadta a fociba, mint játékba vetett hitet. A Barca győzelme azt üzente: igen, megéri játszani. Mert játékkal is lehet nyerni.

Az egészet egy bizonyos Hendrik Johannes Cruijff nevű úriember kezdte. Ez a hollandus 1988-ban KEK-győztes edzőként az Ajax kispadjáról Barcelonába érkezett. Egyszer, 15 évvel azelőtt már megjárta ezt az utat, de a második utazás mélyebb nyomokat hagyott a futballtörténelemben. Ez a holland fickó fokozatosan összerakta Európa akkori egyik legjobb csapatát, s főként, a kontinens legszebb focit játszó csapatát. Ez a gárda négy bajnoki cím mellett egy-egy KEK- és BEK-serleget gyűjtött össze, maga mögött hagyva egy-egy sikertelen KEK- és BL-finálét is. De a sok siker mellett máig játékával emlékezetes, amiért anno a Dream Team elnevezést kiérdemelte.
Ennek a csapatnak volt egyik fiatal, ám hamar oszlopossá váló tagja, egy bizonyos Josep Guardiola i Sala nevezetű katalán úriember. Akibe - mint ahogy sok más akkori társába is - Cruijff a jelek szerint sikeresen beleoltotta a támadófocit, a labdajáratást, az egyérintőzést, a játékot. S szerencsére ez a fiatalember ezt később sem felejtette el, rázta le magáról.
A fociban hosszú évtizedek óta vív egymással ádáz csatát a játék és a küzdelem. Hol egyik, hol másik kerekedik felül. A meccs sosincs lefutva, végső győztest ebben a "sportágban" nem fognak hirdetni. Ám az ilyen sikerek, mint ez a tegnapi katalán, talán el tudják hitetni a játékosokkal, edzőkkel, klubvezetőkkel és szurkolókkal, hogy így is eredményes lehet valaki. Hogy a sikerhez nem kell megölni a játékot. Elég játszani. S győzni.
Játszunk, s győzzünk. Játszottunk s győztünk. Erről szólt a római finálé, erről szólt az egész év.

Egy nézhetetlen döntő (?)

Ma este háromnegyed kilenckor egymásnak esik a két legjobb európai liga friss győztese, hogy megmérkőzzenek a legnagyobb presztízsű európai serlegért. Mindenki álomdöntőt vár. A résztvevőket nézve az is lesz, de nagy az esélye, hogy ez is egy taktikai csatározások miatt nézhetetlenné fajuló döntővé válik. Az elmúlt évtizedek álomdöntőinek nagy része sajnos ilyen volt.

E sorok szerzője abban a szerencsés helyzetben van, hogy elmondhatja magáról, mindkét döntőbeli csapat szimpatikus számára. Ugyanakkor bevallottan a katalán alakulat az igazi kedvence. Illetve az, amit általában a pályán „művelnek“. Így akármelyik gárda is nyer ma, ha megérdemelt lesz, a szerző nem lesz különösen elégedetlen. Hacsak egy kicsit amiatt nem, ha esetleg nem jönne össze a triplázás, hiszen erre mégis viszonylag ritkán adódik alkalom...
A mai döntő abból a szempontból is rendhagyó, hogy ritkán jut el idáig két olyan csapat, amelyik az egész évben kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott, saját, magasan jegyzett bajnokságának tagjai felé nőtt, és megérdemelten jutott el oda a BL-ben is, ahová. És emellett még nézhető, modern, szerethető focit játszik. Meg persze a többiek is elismerik, hogy ott a helye. Utoljára ilyen döntőt 1999-ben láthattunk a Nou Campban, a most is döntős és címvédő MU és az akkor nagyon peches Bayern jóvoltából (mindkét csapat bajnos és hazai kupagyőztes is volt már akkor). És itt tegyük hozzá: emlékeim szerint az a meccs sem színvonala miatt lett emlékezetes. Hanem az utolsó három perc miatt...
1999 előtt talán 1994-ben került sor utoljára ilyen döntőre, és itt is van – és lehet – pár rokon vonás a maival. Egyrészt az FC Barcelona játszotta, amely akkor is, most is bajnok hazájában (habár akkor csak az utolsó fordulóban vált azzá), másrészt pedig akár hasonlóan sokkoló eredmény is születhet a találkozón.
Igen, ebben a meccsben minden benne van. Míg egy MU-Chelsea döntőről előre meg lehetett jósolni, hogy nem lesz egy lehengerlő előadás – merthogy a Chelsea ehhez nem partner –, addig a mai két döntős neve garancia arra, hogy semmire sem vehetünk mérget.
Szinte biztos, hogy mindkét csapat gólt, gólokat fog akarni lőni – ez a mai fociban már nem teljesen természetes, lásd például a fentebb említett kék alakulatot –, de ugyanakkor nem szeretne először „inkasszálni“. Ezen szerény véleményem szerint nagyon sok fog múlni.
Az első gólon. Ha a 60. perc magasságáig nem születik találat, a címben megjósolt döntőre lesz a legnagyobb esély. Taktikázás, próbálkozás, helyzetecskék, mezőnyjáték. Ilyen esetben agyon szoros eredmény várható, a győzelemhez pedig talán egy jó adag szerencsére – akár á la 99 – is szükséges lesz. Ha az első gól még a 30. percig megszületik, szinte biztos, hogy szebb mérkőzésre lesz kilátás. Olyan meccsre, amelyben viszont akár a sok, nagyon sok gól is benne van. Itt ugyanis érvényes, hogy mindkét csapat képes nagyon sok gólt rúgni még a legerősebb ellenfeleknek is. Ha valamelyik szekér beindul, a második rúgott gól után valószínűleg már csak az lesz a kérdés, hogy mikor állnak le a fiúk.
1-0? 3-2? Tizenegyesek? Vagy 3-1, 4-0?
Én ez esetben inkább nem tippelnék. Győzzön a jobbik! Személy szerint remélem, ez ma este a Barca lesz.