A holnapi lap

Izgalmas dolog az újságírás. Főként akkor, ha pörögnek az események. Ha pedig a történések szálát egy lapzárta vágja ketté, még inkább.

Ma (kedden) úgy kellett hat oldalt megtöltenünk egyetlen egy témával, hogy a végeredményt csak sejteni lehetett. Sejteni... ez talán nem a legmegfelelőbb szó, mert nap közben már gyakorlatilag eldőlt, hogy a Radičová-kormány megbukik. (Amiért egyébként nagy kár, pláne azért, mert ezután valószínűleg csak rosszabb jöhet. Először a bizonytalanság, majd várhatóan Fico és csapata. Őket meg nem kell bemutatni. Ja, és a mentőöv meg úgyis el lesz fogadva, tehát ennyi értelme volt a renitenskedésnek.) De hiába lehetett gyakorlatilag tudni, mi lesz, ha maga a szavazás csak késő este került sorra (mint később kiderült, 10-kor), az utolsó oldalnak viszont fél nyolckor kell a nyomdába mennie. Mondjuk a Sme sem állt ebből a szempontból sokkal jobban, igaz, az ő nyugati kiadásuk később zár, de ez egyrészt nem minden oldalra igaz, és még ha igaz is lenne, azért 14 oldalt átírni fél óra alatt nem lehet.
Mert ugyebár, ha valami várhatóan meg is fog történni, gyakorlatilag tuti, hogy meg fog történni, még nem történt meg. Érdekes dolog úgy írni a lapot, úgy válogatni a témákat és dolgozni azokat fel, hogy ha véletlenül valamilyen csoda folytán megváltozna a helyzet, akkor másnap mindenki komplett idiótának tart majd minket. És jogosan, mert az olvasót nem kell, hogy érdekelje, mikor van a lapzárta.
Azt hiszem ilyen helyzettel még a legtapasztaltabb újságírók is csak egy-kétszer találkoztak életükben. De legalább nem írtunk hülyeséget, mert valóban megbukott a kormány. Sajnos.

Pappsanyik

A média egyik sajátossága, hogy általában akkor borítja ki a bilit, ha már megtelik – csak a nagyon büdös végeredmény adható el igazán. Részben ez történt az Ifjú Szivek kapcsán is. Az ügy miatt kipattant pappsanyi-sztorinak viszont van egy másik, szomorúan specifikus felvidéki magyar vetülete is: a szakmai és erkölcsi igénytelenség, a „túl kevesen vagyunk”-szindróma, az „itt mindenki mindenkit ismer”- és a „soha sem lehet tudni, kire lesz még szükség”-életérzés.

P. S.-ről nem az Ifjú Szivek háza táján kitört botrány következtében derült ki, hogy tróger. Akik ismerték, tudták ezt már ‘89 előtt is, akik később futottak vele össze vagy hallottak róla, ezen oldaláról is megismerhették. Sokáig – egészen idáig – mégis megfelelt. Igaz, hogy vezetése alatt szakmailag sehová sem, legfeljebb visszafelé fejlődött a magyar adás, igaz, hogy emberileg és erkölcsileg sem azt nyújtotta, ami elvárható lenne egy ilyen fontos intézmény ennyire fontos posztján ülő embertől – mégis megfelelt. Az igénytelennek azért, mert szakmailag igénytelen volt, a számítónak azért, mert erkölcsileg is igénytelen volt, a trógernak azért, mert hasonlelkű emberre talált benne... a politikusnak meg (hogy beléjük is rúgjunk egy kicsit) egyszerűen azért, mert nem kérdeztetett rá kényelmetlen dolgokra. S tegyük őszintén hozzá: a médiában dolgozó embernek pedig azért, mert tudta, hogy erős figura, aki sokmindenkit ismer, s végtére sohasem lehet tudni, nem lesz-e majd szükség egyszer egy jó kis meleg rádiós flekkre. A többieknek meg? Azért, mert kis szlovákiai magyar kozösségünkben nem illik valakibe ilyen „apró” okok miatt belerontani.

Ami volt, megtörtént, most örüljünk annak, hogy ha későn is, de legalább egyszer végre borult a kakisedény. Vagy mégsem? Nem kellett volna hamarább belé rúgni? Nem kellett volna hamarább kérdőre vonni? Nem okozott volna úgy kevesebb társadalmi és erkölcsi kárt az itteni magyar társadalomnak? Miért kell(ett) megvárni, amíg túlcsordul(t) a pohár? (Most ennek speciel egy jól működő, szorgos munkával épített táncegyüttes issza meg a levét.)

S hadd menjek tovább: ő az utolsó pappsanyi?

Félek, hogy szűk kis társadalmunkban és annak még szűkebb „elitjében” találnánk még jópár hasonló, kisebb-nagyobb pappsanyit. Sőt, ilyen állapotok között még a normális emberből is előbb-utóbb előtörhet a pappsanyi, ha nem vigyáz magára...