Az év címlapja

A mai világban már nem csak az írott tartalommal versenyeznek az írott sajtótermékek, ez azt hiszem közismert tény. Nagyon sokat dob még egy véleményformáló, komoly heti- vagy havilap megítélésén is, ha nem csak olvasható, de nézhető is.
Pofás kis versennyel jött elő az elmúlt hetekben a sokak által talán nem véletlenül legjobbnak tartott szlovák(iai) hetilap – mely arról is ismert, hogy „nézhető“ is. Az obalkaroka.sk címen bárki kipróbálhatja magát, tervezhet egy saját Týždeň-címlapot, amelyet aztán az oldal megversenyeztet. Első körben az internetes szavazók döntenek, végül a legjobb 100 címlap közül egy szakmai zsűri választja ki a nyerőt. Meglepetésemre rengeteg érdekes címlaptervet találtam az oldalon – a verseny már december eleje óta fut és január végéig tart –, szerintem szinte minden második pályázat megállná a helyét élesben is. Szabad perceinkben érdemes végigböngészgetni ezeket.
Egy verseny akkor attraktív, ha a nyeremények is azok. A főnyeremény ebben az esetben egy cirka ezer eurót érő majdnemprofi tükörreflexes fényképezőgép, de emellett szétosztanak még jópár ennél alacsonyabb kategóriájú – de szintén nagyon jó – fényképezőgépet.

Átlagon felüliek

Kivételezett kaszt a magyar, mégis örökké elégedetlen – a szlovák politikusok kijelentéseit hallva mi mást gondolhatna rólunk egy átlagos szlovák ajkú honpolgár. Már megszokhattuk, hogy a kisebbségi jogok bármilyen típusú bővítésére vagy megszilárdítására irányuló igyekezet esetén azzal érvelnek a többségi nemzet politikusai - tekintet nélkül arra, mely ideológiai szekértábor tagjai -, hogy nekünk nincs okunk és jogunk panaszra, mert átlagon felüli, szlovenszkósan mondva standardon felüli kisebbségi jogaink vannak. Azt sajnos egyik sem teszi hozzá, hogy miben, illetve mi is az az áltag, amelytől a hazai viszonyok oly nagyon, mégpedig pozitív irányban eltérnek. Nemlőnek le bennünket magyarságunkért, esetleg nem kell kötelezően sárga szentkoronás kitűzőt hordanunk. Dolgozhatunk, egyetemre járhatunk, vállalkozhatunk szabadon. Ezek lennének az átlagon felüliség ismérvei? Vagy az, hogy vannak magyar iskoláink, magyar helységnévtábláink, a hivatokban anyanyelvünkön is megszólalhatunk, ha az adott község legalább ötöde magyarnak vallja magát? Ezeket Európa-szerte szinte minden, kisebbségek által is lakott országban megtaláljuk. Az átlagon felüli kisebbségi jogok mint terminus technicus a szlovák politikusok, sőt gyakran még a politikamagyarázók számára is magától értetődő alapaxióma lett. Mintha azt mondanák, kétszer kettő négy. Az ég kék, a fű pedig zöld. Snassz ezt állítani, pláne egy olyan országban, mely a közelmúltig - és a most kormányzó garnitúrának köszönhetően talán a közeljövőben ismét - egy sor paraméterben nem volt európai szintű. Jó volt halla(t)niuk, hogy legalább ebben az. Szerintük.
Szomorúbb viszont, ha ezt a mantrát olyan politikusok is hajtogatják, akiknek jobban kellene vigyázniuk arra, miről s mit beszélnek. Például az államfő, aki a törvények szerint minden polgár elnöke, így elméletileg a miénk is. Vagy a kormány alelnöke, akinek munkaköri leírásában szerepel a kisebbségi jogok védelme és felügyelete. Képzeljük csak el, mi történne, ha például a szociális ügyi miniszter javító jellegű, vagy annak tűnő javaslatok helyett négy évig csak azt hajtogatná körbe-körbe: Szlovákiában áltagon felüli a szocális helyzet. Az érintettek, a választók valószínűleg vasvillával kergetnék el hivatalából. A minisztereket normális esetben nem azért tartjuk, hogy azt mondogassák, nincs min javítani, tehát de facto nincs semmi tennivalójuk. Ilyen tisztségviselőkre nincs szükség. Pláne nem akkor, ha munka akadna bőven. A kisebbségi jogokért felelős miniszterelnök-helyettes így azon kevesek közé tartozik, akik deklaráltan munka nélkül kapják a fizetésüket. Politikai vasvillákat pedig eddig azért nem láthatott, mert az érintettek köre szűk, s nagyrészt maguk sincsenek tisztában azzal, mi is lenne az, amit el kellene s lehetne még érniük.

A képmutatás magasiskolája

Nem is olyan régen még az volt a magyar helységnevek írásának legnagyobb akadálya, hogy ez ellentétes a törvénnyel. Tankönyvben ilyet nem lehet. És természetesen nem is európai megoldás, mint ahogy miniszterelnök-helyettesünk, az „európai standardok“ nagy hazai ismerője kifejtette. A kétnyelvűség a cool (menő), a földrajzi neveket (geografické názvy) is így kellene írni. (Zárójeles kérdés az olvasó számára: a magukat nagy szlováknak mondók számára a geografické miért nem zemepisné…?) A megoldás első hallásra talán modernül, európaiul is hangzik, gyenge pontja, hogy a tankönyvekből tanulóknak és diákoknak kell tanulniuk, akiket nem biztos, hogy pedagógiai szempontból legjobb a sok zárójelbe tett kifejezéssel összezavarni. Azt is jó lenne megtanítani az iskolás nebulókkal, hogy a kutya pes, a háromszög pedig trojuholník, mégsem jut eszébe senkinek sem – vagyis eddig nem jutott eszébe, de ezután talán… –, hogy zárójelben ezt is az adott tananyagot tárgyaló szövegbe ágyazza. Esetleg csak szlovákul írja le. Pedig az is fontos, hogy tudjuk mi fán terem a pes (kutya), nehogy megharapjon minket. Időközben valószínűleg elugatta magát az európai kutya (PES) is, így a szocialista nagykutyák társaságába nemrég visszavett kormánypárt visszavonulót fújt. Illetve irányt (smer) váltott.
A fenti álindokok mellé jött az elmúlt napokban ugyanis egy másik is: elmagyarosított neveknek nincs helyük a tankönyvekben. „Hangsúlyozom, hogy a tankönyvekbe olyan szlovák városok, falvak, folyók és hegységek nevei is belekerülnek, amelyeknek soha sem volt magyar megfelelője, tehát ezen nevek elmagyarosítása történik ezzel“ – mondta a miniszterelnök. Szegény folyók, hegyek és hegycsúcsok, ha tudnák, mit tartalmaznak magyar tankönyveink, valószínűleg az összes bennük élő, lakó halat, mókust és barnamedvét azon nyomban transzparensekkel a kormányhivatal elé küldenék tiltakozandó a nagy magyar magyarosítás ellen. Nehogy csak a baziniak tüntessenek ott a rájuk kényszerített szemétlerakó ellen… A helyzet viszont komolyabb, fájóbb. Már nem csak hazugságokat, de képmutatást is magában rejt.
Nem elég, hogy lehazudják a fél világot, és általánosan elfogadott normaként állítják be a tankönyvekben szereplő helységnevek kétnyelvűségét, nem elég, hogy lehazudják fél Szlovákiát, és a törvények által egyáltalán nem tárgyalt kötelezettségekkel argumentálnak. Ehhez még képmutató módon azt mondják, az elmagyarosított helyneveket nem lenne szabad tankönyvbe tenni. Csak a történelmieket. Képmutató, mert 1945 után idehaza szinte az összes magyar eredetű helységnevet kivégezték, egytől egyig szlováknak hangzó elnevezésekkel cserélték fel az eredeti hivatalos neveket. Ezek a nevek pedig pár kivételtől eltekintve mind a mai napig érvényesek. Számukra szentek és megváltoztathatatlanok. Ha egyenlő mércével mérnének, akkor egyformán zavarná őket a Máriatölgyes és a Štúrovo is. A félrevezetők és a képmutatók viszont nem ismernek egyenlő mércét.

Amikor Slotának igaza van

Bármennyire meglepő a címben szereplő megállapítás, igaz. Van ilyen. Persze nincs mindenben igaza, de abban feltétlenül, amit a szokásos csütörtök reggeli, Robert Fico kormányfővel tartott eszmecseréje után mondott a szlovák–magyar viszony katasztrofális állapotával kapcsolatban. „Azért mert valaki valakiről úgy nyilatkozott, hogy fésületlen, és emiatt tör ki lassan a harmadik világháború, ez teljesen nevetséges“ – véli a nacionalista pártvezér. Ez valóban nevetséges lenne. „Csak a süketek és vakok nem látják, hogy ezek közönséges, primitív álindoklások“ – tette hozzá Slota. Ez is nagyrészt helyénvaló. Azt mindenki tudja, hogy Slota nem különösebben válogatja meg szavait, olykor alaposan „belebarmol“ a közbe, jókora nagyságú és szagú szóürülékeket hagyva maga után. Melyeket aztán partnereinek kell összetakarítaniuk. Ilyen politikusból van jópár nyugaton is, ezzel nem is lenne nagyobb probléma.
A fő gond nem azzal van, ahogyan Slota elmond valamit, hanem hogy mit mond és ez mi mindent von, vonhat maga után. Helyes a pártvezér azon meglátása, hogy nem a fésületlen, kócos kifejezések rontják elsősorban a két nemzet kapcsolatát, hanem – ezt már e sorok írója teszi hozzá – az a gyűlölet és megvetés, melyet ezek a szavak mintegy spanyolfalként eltakarnak. Hogy aztán azok, akik nem szeretnék a lényeget látni, egyszerűen az illető vulgarizmusában lássák a problémát. „Slota primitív alak, aki mindenkit megsért, de pártja standard képződmény, amely csak abban különbözik a többi párttól, hogy erélyesebben szólal fel a nemzeti kérdésekben“ – így az általános politikusi és politológusi vélekedés. (Tisztelet a kivételnek!) Holott az elsődleges problémát nem az okozza, hogy a nemzet Jankója lebohócozza Szent Istvánt vagy lekócosozza Göncz Kingát. Az elsődleges probléma a gyűlölet, mely az illető és az általa vezetett párt többi prominense irányából a magyarok felé árad. Gyűlölnek minket azért, mert magyarok vagyunk s gyűlölnek mindent, ami egy kicsit is magyar. Az, hogy ez Slota részéről mennyire számít puszta számításnak, haszonlesésnek, ebből a szempontból teljesen másodlagos. De addig, amíg a közéletre befolyással bírók szlovákok nagy része ezt nem tudatosítja, nem remélhető előrelépés. Ha Slota holnaptól egy vulgáris és sértő kifejezést sem tenne, nem jelentene többé problémát? Nem, ő akkor is ugyanaz a gyűlöletkeltő alak maradna, csak elfogadhatóbb csomagolásban.
„Csak a süketek és vakok nem látják, hogy ezek közönséges, primitív álindoklások“ – üzente Slota azoknak, akik az általa mondott vulgarizmusokat tartják a szlovák–magyar jószomszédi kapcsolatok kerékkötőjének. Valóban: ne legyünk süketek és vakok!

Megszüntetett testvériség

Akármennyire is utálhatjuk Robertkót, egyvalamit meg kell hagyni: ügyes politikus. Ezt ma, egy nappal, pár órával a hosszú hónapok óta várt magyar-szlovák kormányfői csúcs előtt is tökéletesen bizonyította. A szlovák belügy ugyanis véletlenül pont a napokban, egészen pontosan szerdán szüntette be a Szlovák Testvériség (Slovenská pospolitosť) néven futó agyrémszervezetet, mint polgári társulást. Pártként már két évvel ezelőtt rátették ajtajukra a lakatot, most viszont "alsóbb szinten" is lehúzhatják a rolót.
Minderről természetesen a kormányhivatal ad tájékoztatást (nem a belügy, amely normál esetben az ilyenről tájékoztatna) ma, egy nappal a tervezett csúcstalálkozó előtt . Melynek egyik fő témája a két ország/nemzet viszonyát mérgező radikalimus lesz. Ahol majd tehát Fico koma vígan mutathatja magyar kollégájának: látod, mi nem gatyázunk az egyenruhában masírozó hülyegyerekekkel! És nálatok ez hogyan is működik?... Gyurcsány papa meg erre legfeljebb hümmöghet egyet. Persze Fico ilyetén kijelentése - amelyhez hasonlót már ma is megeresztett, amikor a szélsőségesekkel szembeni zéró toleranciáról papolt - akkor lenne igaz, ha a Testvériség kapuit már évekkel ezelőtt bezárták volna. De legalábbis 2006 körül.
Megváltoztak az utóbbi hónapokban/években szélsőségesekkel, erőszakot és kirekesztést hirdetőkkel szembeni jogszabályok? Az imént becsukott társulás az utóbbi hónapokban különösebben bevadult volna? Nem. Akkor ilyen alapon miért nem lehetett őket taccsvonalon túlra tenni már korábban? Mert a francot sem érdekelte. És akkor miért most? Mert holnap Fico-Gyurcsány találkozó lesz. Érdekpolitizálás a javából...

Megbékélési bohózat

Kezd tragikomikus méreteket ölteni a szlovák–magyar megbékélési hacacáré. Lassan szinte mindenki mindenkivel összeborul. Mindenki mindenkit szeret. A két kormányfő végre megtalálja egymáshoz az utat, szerelmet vall a két házelnök és államfő is, a két ország parlamentjeinek bizottságai is összeborulnak. Ölelkeznek és megígérik, ők mindent megtesznek a megbékélésért. A kialakult helyzetből pedig minden épkézláb politikus igyekszik a lehető legtöbbet profitálni. Persze mindenki a maga módján. A kisebb pártok és a politikai süllyesztő felé tendálók is érzik, itt, most kell megnyilatkozni, valamit mondani – teljesen mindegy, hogy mit, lehet totálisan banális és semmitmondó is –, most esély van belekerülni a hírekbe és egy kicsit vissza a köztudatba is. Alighanem végleg leírt smeres EP-képviselőnő megy ki a határra, ugyanott találjuk a Szabad Fórum politikusát is. Mármint az alelnöknőt, mert az elnöknő valószínűleg még a hétvégi diszkóláz fáradalmait pihente ki. Az ellenzék közös államfőjelöltje – aki pár hete még nem látott sok problémát a kétnyelvű helynévmegnevezésekben sem – is a határon toporzékol, transzparenst feszítve egy volt pártelnökkel és a helyi politikusok egy részével. (Amúgy szólhatnának neki, hogy legalább vegye le a napszemüvegét, mert így nem ismerhetik fel egyből a potenciális választók.) A vele együtt ott feszítő volt ellenzéki pártelnök pedig valószínűleg a napokban sátort vert a komáromi híd alatt, mert szinte minden nap ott mutatkozik: transzparens mellett villog, felhívást szövegez és olvas, nyilatkozik fűnek-fának. Még jó, hogy mindig hangsúlyosan kiemeli, a következő választások után mindenképpen vissza kíván vonulni, mert különben még azt hinnénk, ő is valami célból kampányol ott. Közben egyszerre csak mindenki találkozni akar egymással, legyen szó kormányfőről, államfőről, parlamenti elnökről. És persze bizottságokról.
Konstruktív párbeszéd, a szélsőségek elítélése. Nagyszerű eredmények. Csókok és ölelések. Csak közben megfeledkezünk róla, miért is ilyen szar a két ország kapcsolata. Mert az ölelkezések és szép nyilatkozatok ellenére sem valószínű, hogy a következő években ki legyen vizsgálva Malina Hedvig ügye, nem valószínű, hogy a dunaszerdahelyi püfölés vélt jogosságát világosan bebizonyítja a minisztérium – vagy elnézést kér, ha kiderül, hogy mégsem. Mikolaj miniszter nem lesz még a békecsókoktól felvilágosultabb, Slota nem hagyja abba az uszítást, a kormánypártok nacionalista ugatói pedig ugyanúgy ellenséget fognak bennünk látni, mint eddig is.
Egy szó mint száz, nagy színjáték az egész, miközben a lényegen mindez semmit sem változtat majd. Ez szombaton valószínűleg még az optimistábbik fajta számára is láthatóvá válik.

Csiga-biga gyere ki...

A magyarországi médiapiac híreit olvasva egyvalamit nagyon nem értek. Van pár dolog, amit nem értek, de egyvalamit nagyon de nagyon nem. A két nagy, megkőzelítőleg egyforma anyagi és volumenjeiben hasonlóan erős befektetői és így külföldi know-how háttérrel rendelkező magántévécsatorna közül hogyan lehet, hogy gyakorlatilag megszakítás nélkül, immár évek óta a csigaTV húzza a a rövidebbet? Tudtommal kvázi a tévépiac liberalizációja (kb. 10–11 éve) óta az RTL Klub nyeri – folyamatosan – a nézettségi versenyt. Az rendben van, hogy valakit többen kell, hogy nézzenek, hogy egy-egy nagyobb, egész szezonos húzóprogramként előkészített produkció megbukik, de hogy ez szinte kivétel nélkül mindig a TV2-nél történjen meg, az már azt hiszem gáz. A csiga-biga vezetői számára. Velük kapcsolatban évek óta talákozom olyan hírekkel, melyek szerint most már nagyon készülnek, a cél érdekében vezérigazgatót cseréltek, új szakembereket hoztak, szerződtettek, új megaműsorokkal készülnek, lekörözik a konkurens csatornát stb., aztán a végeredmény szinte mindig ugyanaz: kellemetlen leégés. Az RTL pedig akármit dob be, mindig jól leforrázza őket.
A TV2-nek licensze van a balfékségre? Vagy ők az örök második és kész?

Ui: még mielőtt valaki azzal vádolna, hogy a két média-konzumfellegvár fogyasztója vagyok, leszögezem, nem, csak érdekelnek a médiával kapcsolatos hírek, melyeket elolvasgatok az interneten. Mintegy hal a tortán...:)