Love me tender

Minden annak a bizonyos második Dzurinda-kormánynak a töketlenkedésével kezdődött. Az unió tagjai közé vett minket, sőt, még egy rakás vissza nem térítendő támogatást is megszavazott nekünk. Eurómilliárdokat 2013-ig. De ugyebár ez a Dzurinda képes volt odaadni a szerencsétlen MKP-nak az uniós támogatások lehívása szempontjából kulcsfontosságú tárcák nagy részét, az eredmény pedig nem sokat váratott magára. Alig jött a lé, az unió pedig toporzékolt, hogy nem merítünk kellő tempóban.
2006-ban jött Fico és csapata. A fiúk először körbenéztek, felmérték a terepet, összeírták a károkat, majd munkához láttak. Érezték, hogy sürget az idő, gyorsan le kell hívni az uniós milliárdokat, mert különben örökre elvesznek számunkra. Nagy gyorsan pályázatokat írtak ki, ahol csak lehetett, elfaliújságolták. Pechükre jelentkező alig volt, minden tenderre csak egy-egy konzorcium vagy cég nyújtott be pályázatot.
Az idő még tovább sürgetett, sok a formalitás a tendergyőztes cégekkel történő szerződésírások körül is. A pénzt meríteni kellett, de gyorsan, nagyon gyorsan, így végül nem maradt más hátra, mint két-háromszoros áron tévéreklámokat készíttetni, kétszázszoros áron logókat terveztetni. Veszett volna kárba, s vándorolt volna inkább vissza a brüsszeli főkasszába az országunknak odaítélt temérdek pénz? Nincs jobb helyen az a hazai vállalatoknál?
A hülye sajtó viszont ezt nem érti. Ők mindenáron vért szeretnének látni folyni. Kétmilliós logó, botrány. Faliújságtender, botrány. De hát mit kellett volna tenni? Hagyni veszni a pénzt?
A rohadt ellenzék meg röhög a markába. Sunyi módon meghúzódik, néha előhúzza a témát – „váltsuk le a minisztert“ –, pedig nagyon jól tudják, hogy mindez miattuk van így. Csak ők tehetnek róla. Minden jó elrontói.

Hétköznapi merényletek

Németországban 16 halott. Amerikában 10. „A picsába“ – reagált egy női ismerősöm egy hasonlóan dermesztő hír kapcsán korábban.
Nem csak fegyverrel lehet merényletet elkövetni. Az indokolatlanul megválasztott szavak is mély nyomot tudnak hagyni az emberek lelkében.
A maga nemében minden merénylet szörnyű.

Megj.: blogom olvasóitól elnézést kérek, hogy olyan szóval találkozhattak a szövegben, mely elüt a bejegyzések nyelvezetétől. A helyzet hű leírása végett muszáj volt pontosan idéznem.

Gondolatok egy petícióról

Több hazai magyar civil szervezet és az MKP (na meg annak ifjúsági kiratakszekciója) petíciót indított kisebbségi jogaink betartásáért. Megint jönnek, kopogtatnak. Aláírásokat akarnak. Szép. De mire is, és kik is? Miről árulkodik a kezdeményezés?
Egy mondattal összefoglalva arról, hogy az 1998-ban hatalomra kerülő magyar pártnak rohadtul nem volt stratégiája és koncepciója a legfőbb kérdésekben. Normális esetben ugyanis pitiáner ügyek helyett a legfontosabb az lett volna, hogy hosszú távon biztosítsák a kisebbség jogállását, fejlődésének lehetőségeit. Hogy ha netán kibuknának a kormányból – aminek veszélye négyévenként minden párt előtt ott lebeg –, akkor se omoljon minden össze, csak a részletkérdések változhassanak. De hol vagyunk mostanság a részletkérdésektől?...
Első látásra a petíció mind a négy pont szimpatikusnak tűnik, az egyetlen bökkenő csak abban van, hogy a petíciót „társkitaláló“ MKP nyolc éves regnálása alatt – hogy Csáky Pál elnök úr kedvenc szavát idézzük – elegánsan elébe mehetett volna az utóbbi években keletkezett problémáknak. Amelyek miatt most az aláírásunkra ácsingóznak. Arról nem is beszélve, hogy konkrétan a petíció második pontja – mely azt kéri, hogy a törvény engedélyezze magyar nyelvű regionális rádió- és televízióadók használatát és ne legyen kötelező a kétnyelvű sugárzás – már 1995 óta ott éktelenkedik az ide vonatkozó, államnyelvről szóló jogszabályban (270/1995 tc.). 1995 után három évvel került a magyar párt kormányra, ahol is nyolc éven át pöffeszkedhetett. Ezt nem lehetett volna akkor megoldani?
Hasonló a helyzet a petíció harmadik pontjával is. Eléggé naiv elképzelés egy nacionalista politikát folytató kormányzattól elvárni, hogy majd regionális nyelvként ismeri el a magyart Szlovákiában. Nem ment volna ez egy picit könnyebben 1998 és 2006 között?
Ami pedig a Pátriát és a tankönyveket illeti: kellemetlen ügyek, piszkálódás velünk szemben. Itt is viszont helyénvaló a kérdés: az említett nyolc év alatt nem lehetett volna ezeket a kérdéseket rendezni? A Pátria agóniája nem 2006-ban kezdődött. A magyar adást már hosszú évek óta nagyrészt csak az idős korosztály hallgatja (ez kb. a színvonal és a műsorszerkezet minőségéről vall), alkalmazottaik fizetése – amire feltűnően sokat panaszkodtak az elmúlt két évben – nem 2006 óta alacsonyabb szlovák kollégáik béreinél. Azelőtt is az volt. A frekvenciatanács élén pedig ugyebár évekig egy bizonyos Agócs Valéria állt, akit anno az MKP nevezett posztjára. A tanács pedig évekig „koalíciós többséggel“ működött – a koalíciós többség alatt természetesen a régi koalíció többség értendő.

Végezetül még egy gondolat a regionális nyelvi státuszhoz: fontos, jó lenne. De ugyanilyen fontos, hogy élni is tudjunk jogainkkal. A már meglévőkkel. A magyarok többsége viszont sajnos csak szűk családi körében használja anyanyelvét. A hivatalokba már zsiadosztyokkal futkosunk, sok helyen még a magyar utcaneveket is lusták kitenni, arról pedig ne is beszéljünk, az üzletek hányad része írja ki Dél-Szlovákiában magyarul is nevét, terméklistáját, illetve mindent, amivel a kedves ügyfél találkozhat. Avagy: magyarok egymás közt, szlovákul. Oda neked regionális nyelv(használat)!

Gašparovič tönkreteszi az őt ócsároló weboldalt

Tegnap beindult az Ivan Gašparovičot ócsároló Rossz Államfő nevű oldal, ám hőn szeretett elnökünk megmutatta, hogy vele nem lehet ilyen könnyen kicseszni. Még ugyanaznap annyi blődséget beszélt össze egy pozsonyi egyetemen, hogy az oldal szerkesztői újra frissíthetik a weblapot. Kézzel fogható az államfő stratégiája: újabb és újabb bonmotjaival tönkre akarja tenni a negatív kampányt végző szájtot. A kiélezett netes versenyben ugyanis csak azok a weboldalak állhatják a sarat, amelyek képesek frissíteni, az államfő ilyen arányú mellébeszélési áradata mellett viszont az oldalt beindító szervezetnek állandó munkatársakat kell felvennie a frissítéshez. Az öreg tud valamit...

A Gašpit ócsároló oldalt mindenki megtekintheti – érdemes –, nézzük inkább csütörtöki kijelentéseit. Az elnök a Lisszaboni szerződés és a műszaki értelmiség jövője című előadásában és az azt követő beszélgetésen mindenről beszélt, csak az előre megadott témáról nem. Most őszintén: kampányidőszakban mit vártunk egy jelölttől?
Az államfő nem győzte dicsérni a Fico-kormányt, szerinte az ellenzék csak ne ugráljon, teljesen természetes, hogy a kormány rá se tesz válságoldó javaslatcsomagjaira. Állítása szerint a kormány azzal, hogy létrehozta a válságtanácsot, „opponentúrát hozott létre“. Az öreg csak arról feledkezik meg, hogy demokráciában nem a végrehajtó hatalom által létrehozott tanácsok a döntőek, hanem a parlament, mely minden és mindenek felett áll, mert a nép választotta. Azért, hogy törvényeket hozzon és változtasson meg, minisztereket válasszon meg és hívjon vissza.
Gašparovič szerint az is teljesen okés, hogy a kormány rohadt drágán akar autópályákat építeni. Vigyázat, gyöngyszem következik! „Úgy vélem, ha kétszer drágább is lesz a sztráda, pénz mindig találtatik, ki is lesz fizetve.“ Majd hozzátette, hogy ne feledjük: a sztrádaépítésnek köszönhetően többszáz új munkahely jön létre. Hát igen, csak óvatosan tegyük hozzá, hogy az új munkahelyek akkor is létrejönnének, ha normális áron építenék az utakat, ahhoz nem kell szétlopni a projektet. Abból a pénzből pedig, amely a haverok zsebébe megy – a dupla összeg fele –, többezer új munkahelyet lehetne teremteni akármelyik ágazatban.
Az államfő beszélt a volt amerikai elnöknél tett tavaly őszi látogatásáról is. Vigyázat, gyöngyszem következik! „Ő mondta nekem, szó szerint azt mondta, hogy ezek a disznók zabáltak, de az én gyomrom fáj. A nagy bankokra, a nagy nemzetközi korporációkra gondolt, hogy egyszerűen elfeledkeztek arról, hogy a közpénzek másról szólnak, nem csak arról, hogy nekem nagy nyereségem legyen, hogy nekem jól menjen a sorom.“ Igen. Pár sorral feljebb még azt mondta, hogy mindegy, mennyi közpénzből építünk sztrádát. Vagyis mennyi közpénzből laknak jól egyes lobbisták. Apropó, erről jut eszembe: a közpénzek valóban másról kellene, hogy szóljanak: nem arról, hogy minden magát szarban lévőnek deklaráló banknak, autógyárnak milliárdos mentőcsomagot dobunk.
Az elnök Fico tavalyi felfedezetteiről, az ószlovákokról (avagy a starý ujo a starý Slováciról). Gašparovič szerint a szlovákok már 1200 évvel ezelőtt is éltek, „de ezalatt az idő alatt nem volt szabad szlovákul beszélniük“. Mondanunk sem kell, ez egy újabb gyöngyszem. Ezek szerint a szlovákoknak annak ellenére sikerült megőrizniük és fejleszteniük nyelvüket, hogy valójában 1200 évek keresztül nem is használhatták azt. Avagy engedjük szóhoz jutni magát az államfőt. „Az alatt az 1200 nehéz év alatt a szlovákok megőrizték saját területüket, nyelvüket, kultúrájukat, vallásukat és ma elismert, nyitott, olvasható és felelős állam vagyunk.“
Gašparovič szerint Szlovákia „nem ül a sarokban“, az ország külpolitikája világszerte ismert és elismert. Vigyázat, ismét gyöngyszem következik! „Ha nincs Szlovákia, Koszovót már régen elismerte volna minden állam.“ Talán még maguk a szerbek is. Hm, komolyan jó, hogy vagyunk. Államunk létének egy magasabb dimenziójú értelmét lelhettük meg.
Szépek vagyunk, fontosak, elismertek és sikeresek. Örüljünk neki.
Pláne, ha ilyen jó államfőnk van. Még meddig?

Grassalkovich

Hamarosan lezavarjuk az államfőválasztás első fordulóját, amelynek (egyik) tétje az, mely két személy közül választhatjuk ki két héttel később azt a személyt, aki beköltözhet a Grassalkovich-palotába. Avagy szlovákul a Grasalkovič-palotába.
Ebben a bejegyzésben nem a választással, hanem a palota nevével szeretnék egy picit foglalkozni, amely jó példája lehet annak, hogyan ferdül el a nem megfelelő olvasásmód, majd az eltorzított átírás miatt egy név eredeti formája és kiejtésmódja.
A Grassalkovichok ősei a török hódoltság idejében érkeztek – több más (nem csak) horvát nemesi családdal egyetemben – az akkori Észak-Magyarország területére. Tagjai gyors karriert futottak be, amelynek köszönhetően a 18. században rövid idő alatt bárói, majd pár évre rá grófi címet kaptak, s emellett természetesen nagy vagyonra is szert tettek.
A vagyon nem ér önmagában semmit, ha az ember nem prezentálja ezt méltóképpen. Ezt már akkoriban is jól tudták a gazdagok, ezért a Grassalkovichok egy szép nagy kastélyt húztak fel az ország akkori adminisztratív központja, Pozsony szélén, mondhatni, akkori kertvárosában.
Ezt az épületet Grassalkovich-palotának hívják. A szlovák helyesírás viszontagságainak köszönhetően természetesen ezt a nevet is szlovákosítani kellett, így a végére rádobtak egy „mekcsenyt“, a középső s-re viszont elfelejtettek tenni. Valószínűleg azért, mert anno azt hitték – mivel a név szláv eredetű –, a közepe sz-nek olvasandó, így: graszalkovics.
A szlovák köztudatba és a hivatalos nyelvhasználatba így a Grasalkovič név vonult be, pedig helyesen Grašalkovičcsá kellett volna szlovákosítaniuk.
Felvetődhet természetesen az a lehetőség is, hogy mi magyarok olvassuk rosszul a nevet, mert azt eredetileg grasszalkovicsnak kellene olvasni. Ha nem elégszünk meg azzal a válasszal, hogy anno a cs helyett ch-t irtak, ahol pedig s-t akartak ejtetni az olvasóval, ott megduplázták az s-betűt, akkor az ügy tisztázására segítségül hívhatjuk a google-t is.
A legnagyobb internetes kereső horvát verziója 22 találatot ad (nem 65-öt, ahogy először kidobja) a Grašalković névre és hetet a Grasalkovićra – ennek nagy része viszont a Grassalkovich-palota szlovák megnevezésére mutat, tehát kvázi a szlovák írásmód által befolyásolt –, az Antun Grašalković névre 18 találatot kapunk, az Antun Grasalkovićra pedig csak hármat. A palota építtetője a wikipedia horvát oldalán is Grašalković formában szerepel , mégha a szócikk minimálisan rövid is. Ez alapján tehát kijelenthetjük: a horvátok is s-el ejtik a Grassalkovich nevet, a hiba így vélhetően nem a mi készülékünkben van.
Mivel viszont a név már régen bekerült a szlovák köztudatba – a két világháború közötti szlovák állam elnöki palotája is a Grassalkovich-palota volt –, kicsi az esélye annak, hogy akár egy tucatnyi tényfeltáró, felvilágosító írás megjelenése után is helyesen ejtsék a szlovákok az egykori főnemes nevét. És ebben a bejegyzésben még nem is szóltunk arról, hogy mi a francért kell minden – vagyis majdnem minden – 1918 előtt az akkori Magyarországon élt jelentős személy nevét szlovákosítani, azaz miért nem lehet Grassalkovich szlovákul is Grassalkovich...

A cikk apropóját az szolgáltatta, hogy Grassalkovich Antal (vagy Antun Grašalković) 315 évvel ezelőtt ezen a napon született.

Morális oszlopok

Pavol Paška. Vagy Rafael Rafaj. A szlovák parlamentarizmus etalonjai. Ez előbbi a törvényhozás februári ülésszakának megnyitása alkalmából felszólította az ellenzéki honatyákat, hogy adják vissza képviselői mandátumukat. Merthogy csaltak, képviselőket vásároltak – állította mindezt Daniel Lipšic „vallomása“ alapján. Paška szerint a távozással „törlesztenék az erkölcsi adósságot választóikkal szemben“. A házelnök még azt is hozzátette, szerinte miért nagyobb a jelenlegi parlament bizalmi indexe a 2002 és 2006 közöttinél: „a parlamentben ma az értékek kemény szabályai vannak hatalmon“. Hát valóban, ezt érezni is, szinte kicsattan a kormánykoalíció az értékektől. Elég ránézni egy ilyen Ján Slotára vagy Vladimír Mečiarra. Vagy egy Pavol Paška nevű házelnökre, aki probléma nélkül átírja a parlament által megszavazott törvénymódosítást, majd kézjegyével látja el. Ez is parlamentarizmus meg értékek a javából.
Ehhez már csak Rafael Rafaj csípős megjegyzése hiányzott, aki szerint az ellenzék erkölcsileg teljesen elzüllött. Hát igen, itt már csak egy krónikás aláíráshamisítónak kellett megszólalnia...

Magyar (csatár)mentalitás?

Sportolóktól állítólag nem lehet értelmes nyilatkozatokat várni. (Tudjuk, hogy csúnya dolog az általánosítás, de akik általánosítani szoktak ebben a témában, azok ezt mondják róluk.) Nem tudom, hogy ez mennyire igaz, én ma Szalai Ádám egy spanyol lapnak adott válaszain ámultam. Ez a bizonyos Szalai Ádám egy fiatal magyar focista, csatár, ún. tehetség – tehetséggel egyébként a magyar fociban tele volt a padlás az elmúlt 20 évben, csak az eredmények hiányoztak. Reméljük, ő nem csak tehetség marad, de egyszer valódi jó focista lesz.
A lényeg, hogy az illető annak apropóján adott interjút a spanyol As című lapnak és a Real Madrid internetes oldalának, hogy a Madrid a tavaszi BL-keretébe jelölte. Nézzük csak az inkriminált mondatokat, amelyeket a blogíró ámulatát okozták: Szalai az index.hu szerint arról álmodik, hogy pályára lép a Santiago Bernabeuban (gyengébbek kedvéért: ez a Real stadionja) vagy az Anfield Roadon (gy.k.: ez az FC Liverpool stadionja, ahol a Real BL-nyolcaddöntős meccset fog játszani). De, és itt jön a lényeg, ami miatt ebből az egészből blogbejegyzés lett: arról enyelőre nem képzeleg, hogy gólt is szerez a két találkozó valamelyikén.
Chezze! Mi a franc a csatárok dolga? Alaphelyzetben az, hogy gólokat lőjenek. Szalai egy csatár. Ha arról álmodik, hogy pályára lép, akkor kérdem én, mi a fenét akar csinálni a mérkőzésen? Nézelődni? Vagy bedobásokat elvégezni? Vagy szerinte nem az a csapatba való bekerülés leghatékonyabb módja, ha gólt, gólokat szerez? Miről álmodik egy csatár? Nem a gólszerzésről?
Szalai egy magyar focista. Talán ez a magyarázat. Vagy csak megijedt az interjútól. Vagy ún. tipikus sportoló, aki nem tud nyilatkozni, mert nincsenek értelmes gondolatai. Vagy egy tipikus magyar focista?